Esőisten siratja…

Nem, nem csaptam fel alkalmi időjósnak, a meteorológiához sem
kezdtem vonzódni, ebben a bejegyzésben mégis gyakran emlegetem majd az
időjárást, ahogy mindenki, aki a 2016-os könyvhétről írt élménybeszámolót. Mivel
ez volt az első írói könyvhetem, nem tudtam, mire számítsak, de azt hiszem, eléggé
eseménydúsan kezdtem, hiszen több helyen is „igényt tartottak rám”.

Kezdetnek csütörtökön a Nyíregyházi Televízió vendége
voltam, és miközben ültem a sminkszoba rejtekén (na jó,
sminkszobában nem jártam, csak a vendégváróban), azon gondolkodtam, hogy mégis
el kellett volna fogadnom a felkínált pohár vizet, mert a műsorhoz közeledve
igencsak kezdett kiszáradni a szám. Meg azon is gondolkodtam, hogy fél év alatt
mennyi olyan helyzetbe belekeveredtem már, ami nem is olyan rég elképzelhetetlen lett volna. Én az a fajta, furcsa, talán eddig nem is dokumentált exhibicionista vagyok, aki igazából nem szereti mutogatni magát, és a regényem megjelenése óta is inkább túlélésre játszottam az ilyen helyzetekben, de rájöttem, hogy dobni kellene ezt a hozzáállást, és megpróbálni élvezni a helyzetet. Ez a teljes megvilágosodás persze nem a Nyíregyházi Televízió stúdiójában ért, hanem csak most jutott eszembe. 🙂  A műsor végül rendben lezajlott, legalábbis azt hiszem. Persze ezt, azt
internetnek hála, mindenki leellenőrizheti. Kivéve engem, mert én nem vettem rá
magam, hogy megnézzem a felvételt. Éreztem közben a hibákat, és ha már így van,
miért akarnék szembesülni velük? 🙂

A szombat sem telt unalmasan, mert aznap a
nyíregyházi könyvhét programjának voltam az egyik szereplője, késő délután
beszélgettem A jövő harcosairól Papp Sándor barátommal, a
kulter.hu főmunkatársával. Ekkor kb. egésznap az ablakban lógtam, és
azt néztem, hogy a hol napos, hol borult égből mikor ered el az eső. Ez végül
két óra körül történt meg, utána pedig még inkább visszajáró vendége lettem az
ablaknak. Többször látni véltem, hogy az eső halványul, sőt meg is áll, de ahogy
kicsit jobban meresztettem a szemem, rájöttem, hogy csak álmodozok. Már
felkészültem arra, hogy az eső elmossa a szereplésem, amikor 4 óra körül végre elállt,
és mire a helyszínre értem, már nyári idő fogadott. Hoppá! Az áprilisi könyvfesztiválos dedikálásomat novemberi időjárás, vihar és szél kísérte, most talán
visszakaptam valamit cserébe a sorstól? Gondoltam én… De mi másra is
gondolhattam volna, amikor a délutáni esőzések után, én már száraz lábbal
léptem színpadra? Ki hitte volna, hogy ez már a beetetés része? 🙂

Annyit még elárulok a szombati napomról, és ezzel
kapcsolatban az írói létről, hogy a regényem megjelenése felért egy terápiás
kezeléssel. 🙂 Aznap is készülődtem a nyilvános beszélgetésre, amikor másfél
órával a műsor előtt azt vettem észre, hogy még nem izgulok. A budapesti
könyvbemutató óta volt egy másik könyvbemutatóm, beszéltem egy vlog interjúban, kétszer szerepeltem a helyi tévéknél, voltam helyi
rádióban, és látványosan csökkent az az idő, amikor egy-egy szereplés előtt
izgulni kezdtem. Nem azt mondom, hogy vérprofi vagyok, hogy egyáltalán nem
izgulok, még mindig ki lehet zökkenteni a legegyszerűbb kérdéssel is, hajlamos
vagyok hülyeségeket beszélni, teljesen máshol kilyukadni, mint ahol szerettem
volna, de egyszerűen érzem, hogy ez a sok kis szereplés rutint hoz, és egyre
bátrabban megyek bele ilyen helyzetekbe.

De ennyit erről.

Vasárnap délelőtt már Felkai Ádám társaságában dedikáltam a
Vörösmarty téren. Mi még nem az a páros vagyunk, akikért időnek előtte sorban
állnak az olvasók, de kezdő íróként nem panaszkodhatok, mert bizony érkeztek
néhányan aláírásért. Persze, amikor 10:30 körül közvetlenül mellettünk kezdett
gyűlni egy sor, ami percek alatt száz méteresre duzzadt, az megdobbantotta a
szívem. Már majdnem a póttollamat is elővettem, biztos, ami biztos alapon. Na,
ők voltak azok az emberek, akik Böszörményi Gyula 11 órakor kezdődő dedikálása
miatt álltak sorba. 😀 A külső szemlélőnek persze úgy tűnhetett, hogy mi
foglalkoztatjuk ennyire a jónépet. Hallottam is később az egyik közelben álló
ismerősömtől, hogy valaki megkérdezte tőle, hogy ki ez a fiatal író, akihez
ennyien állnak sorba. Ő meg habozás nélkül rávágta, hogy Bessenyei Gábor. Hehe!
😀 Ki tudja, talán majd jövőre… vagy azután… 🙂

Amikor vasárnap kiértem a Vörösmarty térre, még hűvös idő
fogadott, biztos voltam benne, hogy nekem is jut az esőből, ami azelőtt nap
elmosott jónéhány dedikálást, de mire Ádámmal végeztünk, már sütött a nap, és
ez ki is tartott késő délutánig. Ó igen, túléltem az eső áztatta könyvhetet,
eső nélkül. Micsoda szerencse. Lehetett volna… de akkor még nem sejtettem, hogy
itt már minden arra szolgál, hogy lankadjon a figyelmem.

Vasárnap még egyszer visszatértem a Vörösmarty térre, és
életemben először belevetettem magam egy nagyobb könyves esemény forgatagába. Ilyenkor
a tömeg nagyjából mindenféle vásárlásra alkalmatlanná teszi a helyet, a nyugodt
nézelődés csak álom, de így is élveztem. Ott voltam egy-két órát, láttam
cserélődni a dedikáló írókat, és feltűnt, hogy csak a legnagyobb neveknél
vannak igazi sorok, a legtöbben csendben, beszélgetve várják, hogy odalépjen
hozzájuk valaki. Furcsa volt ezt tapasztalni. Másra számítottam.

A könyvheti bolyongásban láttam dedikálni Röhrig Gézát is.
Gondolom, őt nem nagyon kell bemutatni, a Saul fia főszereplője, költő,
ilyesmi. De nem a személye miatt citáltam ide, mert akkor még sok nagy nevet
emlegethetnék, aki szintén dedikált a könyvhéten. Nem, nekem Röhrig Géza
dedikálása azért érdekes, mert láttam, hogy nemcsak aláírja a könyveket, hanem
a hüvelykujját tintapárnába mártva ujjlenyomatot is hagy a lapon. Nagyon
megtetszett, hogy ezzel a szokásostól egyedibbé teszi a dedikálását, és kreatív
emberként rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogyan lophatnám el az ötletét
anélkül, hogy mindenki tudná, hogy loptam az ötletet. 🙂 De ez tényleg jópofa
dolog, és gondoltam arra, hogy ha már több regényem lenne, mindegyikbe más ujjamat
nyomhatnám, és akkor lenne egy ilyen „gyűjtsd össze mindet” jellege. Esetleg,
ha megírom életem főművét, akkor lehetne néhány limitált példány belőle, amiben
egyszerre benne van az összes ujjlenyomatom, és akkor ez lenne a „Verd rám a
balhét!” kiadás, amit bűncselekmények helyszínén lehetne szabadon felhasználni.

Oké, kicsit eltávolodtam az eredeti témámtól…

De mit is mondhatnék még? Vége a könyvhétnek, hazaértem, nem
áztam meg, hurrá! Nem igaz?

Nem teljesen. A hétfő még a könyvhét része volt, és én újra kilátogattam
a Vörösmarty térre, mondván, hogy most tömeg nélkül, nyugodtan nézelődhetek. Ez
be is jött. Csak arra nem számítottam, hogy az eső erre az alkalomra készült.
Elaltatott, kivárt, lecsapott. Már hazafelé tartottam, amikor a ragyogó
napsütést felhők árnyékolták be. Nem lesz itt semmi baj, gondoltam, nem tűnt
vészesnek. Még akkor sem, amikor cseperegni kezdett az eső. Néhány csepp a
bőrömön, mi az? Öt másodpercig tartott ez az állapot, aztán olyan hirtelen
zúdult le, amilyet én még soha nem tapasztaltam. Hirtelen nem volt hová menni,
aztán mire behúzódhattam valahová, már így néztem ki:

Így végződött a könyvhét: elázva.

Napokon át lavíroztam egy-egy zápor és felhőszakadás között,
de a végén csak elkapott. 🙂 Sportszerű vesztesként nem tehetek mást, mint
gratulálok az időjárásnak a kitartásához.

Mi ebből a tanulság?

Semmi.

Ha lenne is, most biztos nem fejtem ki, mert hamarosan
kezdődik a magyar válogatott Izland elleni csoport meccse, én pedig azt nézem, és
ezt a kis szösszenetet megtartom egy tanulság nélküli élménybeszámolónak.