Néhány hete Eszes Ritával és Róbert Katalinnal az írói önmarketingről beszélgettünk. Szó esett arról, hogy milyen is ezt csinálni, hogy nehéz csinálni, de arról nem, hogy mennyire is nehéz. Pedig az. Rohadt nehéz.
Amikor a kezdő író még csak a kéziratait küldözgeti ide-oda, azt hiszi, ez az írói lét legizzasztóbb része, elérni, hogy egy kiadó igent mondjon, hogy kiadják az első regényed. És amint ez megvan, minden könnyen megy majd. Persze, meg kell majd dolgozni érte, de ilyenkor az író fejében vágyak és álmok élnek, elképzeli, hogy mit és hogyan fog (jól) csinálni. Létrehoz egy Facebook/Instagram oldalt, és onnantól kezdve ezeken a helyeken íróként kommunikál. Hiheti, hogy itt majd mindenki rá figyel, megszületett a saját kis bulvárlapja, ahol ő a sztár, ahol minden hír róla szól, és ezeket a híreket el is fogyasztják. Hát nem így működik a sztároknál? Ő pedig nyilván sztár, véletlenül sem csak celeb, hiszen mögötte már ott egy könyv, ő már letett valamit az asztalra, valami különlegeset.
Mert amikor az ember elkezdi ezt az egészet, az írást, és a fantáziájával világokat nyit ki, teremt, és fűz össze, az különlegesnek tűnik. Emiatt joggal várja, hogy ezért megkapja a jutalmat, ami általában a figyelem. És ez bőven elég is. Lenne. De a figyelem nem jön magától. Sőt, még úgy sem, ha teszel érte. Erre nagyon sok kezdő író jön rá keserűen, amikor a párszáz követős facebook oldala nem akar növekedni, az élete munkájának gondolt könyvére pedig alig néhány lájk jön össze bejegyzésenként. Lájkból is csak ennyi. Pedig az ingyen van, az nem fogy el. Mégsem adják csak úgy. Még ezt sem.
Hol a probléma?
Az a baj, hogy nem vagyunk különlegesek. Ezt hisszük, ezt akarjuk mutatni, de az az igazság, hogy Magyarországon is több ezren próbálják eladni a könyveiket. Azzal, hogy írók vagyunk, csak egy szűk réteg tud kezdeni valamit. Ez nem elég érdekes, nem elég nagy teljesítmény, legfeljebb akkor, ha épp megjelenés előtt állunk, akkor látható, hogy valamiben kicsúcsosodik a munkánk. Ennyi jut nekünk, meg mondjuk egy könyvbemutató, évi két dedikálás, néhány író-olvasó találkozó, meg amit magadnak összekapargatsz. Így nagyon nehéz azt kommunikálni, hogy te egy érdekes író vagy, mert mi nem mehetünk haknizni, mint a zenészek, hogy tartsuk a kapcsolatot a közönséggel, és a legtöbbünk nem is ad el annyi könyvet, hogy annak a saját oldalán kívül bárhol máshol hírértéke legyen. Szóval ki tudja, hogyan kell kommunikálni íróként a közönséggel az üresjáratokban? És abból van a legtöbb, valljuk be. Itt mindenki csak kísérletezik. Mi lényegében az első olyan írógeneráció vagyunk, akinek a közösségi médiában is helyt kell állnia, ráadásul úgy, hogy nem születtünk bele digitális világba, hanem ezt is meg kellett tanulnunk, átállítani az agyunkat, változtatni a közlési szokásainkon, közlési igényeinken. Nem hiszem, hogy ez így a legszerencsésebb párosítás.
Mondjuk azt sem hiszem, hogy az utánunk következő írógenerációnak könnyebb lesz. Inkább másképp lesz nehéz.
És akkor ott állsz a közösségi oldalaidon, szeretnél különleges lenni, szeretnél jól kommunikálni magadról, a munkádról, és nem érted, hogy miért nem megy. Uralkodnál a privát kis bulvárlapodban, de ez sem megy. Pedig még az is lehet, hogy közönség is van mögötted. Valami számszerűsíthető. Mégsem érzed azt, hogy ott lennének mögötted, hogy figyelnének rád. Az algoritmus teszi ezt veled? Vagy tényleg nem vagy elég különleges?
De ehhez hozzá lehet szokni. Csak akkor esik rosszul, amikor megjelenés előtt állsz, akkor kezdesz pánikolni. Mi van, ha most sem tudod megmozgatni a számszerűsített, de hétköznapokon láthatatlan közönséged? Az új könyved eléggé piros betűs ünnep nekik, hogy láthatóvá váljanak? Hogy reagáljanak rád? Mert te most igazán nagyot alkottál. Ezt látniuk kellene. Az nem lehet, hogy most sem tudod felhívni magadra a figyelmet.
De, lehet.
A közösségi média, amitől kezdőként azt vártad, hogy felemel, ő kényszerít térdre és gyűr maga alá. Robottá, tartalomgyártóvá, sikerreceptek követőjévé tesz. Mert ha másnak bejött, hogy mémeket, YouTube-csatornát, idézetes képeket stb. csinált, neked miért ne jönne be?
És akkor a számszerűsíthető, de láthatatlan közönségedet, aki azért nem reagál már minden hülyeségedre, mert túl sok inger éri mindenhonnan, megpróbálod még több ingerrel bombázni. Kutyaharapást szőrével, mert az nem lehet, hogy ne te maradj felül.
Én már csak tudom, hiszen én is így csinálom. Mostanában jól meg is figyelhetitek majd, mert megjelenés előtt állok. 🙂
Mert hiába érem fel ésszel, mégis nehéz elfogadni, hogy akármit csinálok, én csak egy író vagyok. Az pedig ma már nem olyan különleges. Persze, lehetnék más. De akkor nem lennék író. És nem biztos, hogy az jobb lenne.
