– Na, akkor tisztázzuk, Bálint! – fújtat egyet Kolos. – Azért hívtál ide minket, hogy félmeztelen képeket készítsünk rólad?
– Aha – bólintok.
– És erre nem volt valami jobb segítséged? Mondjuk a jobb kezed?
– Haha!
– De nem, komolyan! – erősködik Kolos. – Lerohadt volna a kezed, ha időzíted a telefonod?
– Vagy elindítasz egy videót, pózolsz, mint egy hímringyó, aztán azt a pillanatot, amelyiken nem úgy nézel ki, mint egy kanos majom, screeneled – veti fel Áron.
– Van olyan pillanat, amikor nem úgy néz ki, mint egy kanos majom? – röhög fel Kolos.
Egyre inkább úgy hiszem, rossz ötlet volt a fiúktól segítséget kérni.
– Ha nektek is olyan testetek lenne, amit érdemes fotózni, megértenétek – szúrok oda.
Kolos, aki enyhén szólva erős csontozatú, nem mond semmit, csak az arca rándul kissé ellenszenvesen. Áron viszont megvetően felhorkant. Másfél éve együtt kezdtünk el edzeni, és hát az ő teste sincs rossz állapotban.
– Most őszintén, miért vagyunk itt? – kérdi Kolos.
Habozok.
– Na jó, másfél éve gyúrok, úgy érzem, van mit megmutatnom magamból. De akkor is… a meztelen felsőtestemről akarok képet kitenni instára. Életemben először. Szerintetek ez könnyű? Hogy döntöm el, hogy mit tehetek ki? Melyik nem égő? Mi van, ha beszólnak a kép alatt? Vagy ha kiröhögnek? Vagy ha nem kedvelik?
– Jó ég, akkor ne rakd ki!
– De ki akarom.
– Várj, azért vagyunk itt, hogy támogassunk? – érti meg Áron.
Nem felelek.
– Anyám! Legközelebb pisikélni is együtt megyünk?
– A suliban úgy szoktunk – veti fel Kolos.
Felröhögünk.
– Na jó, ha erre van szükséged, akkor én támogatlak – adja meg magát Kolos. – Vetkőzz! – kiált rám.
Nem moccanok.
– Gyerünk, ezt a test megér egy képet! – cukkol.
– Most komolyan vegyem le? – húzogatom a pólóm alját.
– Ezért vagyunk itt, nem?
– De ez most olyan furcsa…
– Ezerszer öltöztünk egymás előtt.
– Tesi öltözőben, edzés előtt, igen. De ez más. Most csak én öltözök.
– Ha az segítene, hogy mi is levesszük a pólónk… akkor én már itt sem vagyok – mondja Kolos.
– Vedd már le! – szól rám Áron. – És amúgy nem hiszem el, hogy egy fiúról próbálom lekönyörögni a felsőjét, miközben Lucával is lehetnék.
Sóhajtok.
– Igen, tudjuk, összejöttél az osztály legjobb csajával, jó neked, hetek óta ezt hallgatjuk.
– Most még jó neked – mondja Kolos –, de majd ha szakítotok… tiszta szívás lesz még egy évet egy osztályba járni. De így jár, aki megszegi a házinyúl szabályt.
– Nem fogunk szakítani! – ellenkezik Áron. – Most úgy érzem, hogy ebből lehet valami. Valami komoly… házasság…
Kolossal összenézünk és kirobban belőlünk az önfeledt röhögés.
– Tizennyolc vagy, baszdki!
Áron leforrázva néz ránk.
– Ne öregíts! Két hét múlva leszek annyi – hebegi. – És úgy látom, hogy a rohadt póló, még mindig rajtad van – keményíti meg a hangját. – Most már vagy leveszed, vagy én rángatom le rólad.
Elindul felém, de tudom, hogy ez most csak arról szól, hogy elterelje magáról a figyelmet. Egy pillanatra kitárta a lelkét, mi pedig rosszul kezeltük. Már bánom, ezért lekapom a pólóm, hogy továbbléphessünk.
– Uh, kockák – tátja el a száját Kolos.
– Mondtam, hogy van mit fotózni – nevetek fel. – Hogy csináljuk?
– Nem mindegy? – legyint Áron. – Úgyis csak azért csinálod, hogy a kiscsajok elaléljanak.
– Nem csak ez a szándék – szegem fel a fejem –, de azért van benne ilyen is – vigyorgok.
– Jól van, pózolj! – szól rám Kolos. – Dőlj a falnak, kicsit feszíts, de révedj el a távolban, mintha lennének gondolataid.
– Vannak gondolataim!
– Jó, attól csak még hitelesebb leszel.
Rálegyintek Kolosra, aztán hagyom, hogy fotózzon. Tíz percig csinálja, ide-oda állít, aztán kiválasztunk egy jól sikerült képet, és a javaslatára ráhúzunk egy fekete-fehér szűrőt. Szövegként csak annyit írok a képhez: Péntek. Mintha ilyenek lennének a péntekjeim.
Már csak egy gombnyomásra vagyok a megosztástól, de ahelyett hogy rányomnék, a képernyőt bámulom. Elbizonytalanodom. Biztos jó ötlet ez? Nem csinálok hülyét magamból? Ez mégiscsak egy félmeztelen kép, ha kiteszem, onnan nincs visszaút. A srácok lehet, szétszednek. De miért félek ennyire ettől? Soha nem izgatott mások véleménye. Ennyit számít, ha nincs rajtad póló? Ennyire kiszolgáltatottá tesz, ha meztelen vagy? Még akkor is, ha te akarod?
– Mi lesz már? – nógat Kolos.
– Én csak… – kezdenék bele, de akkor Áron mellém lép, és hirtelen rányom a megosztásra. A kép kiúszik az éterbe.
– Miért? – kérdem dühösen.
– Mert rágódsz. Ne rágódj! Vagy akkor töröld, legalább kiderül, mit akarsz valójában.
– Persze, azóta ki tudja hány lájk és hozzászólás jött. Úgy tűnne, mintha beijedtem volna.
– Eddig se lájk, se hozzászólás – tájékoztat Kolos.
– Mi? – nézek rá a telefonomra. – Biztos kell neki néhány pillanat.
Aztán a pillanatok percekre nyúlnak, és még mindig nem érkezett semmilyen reakció. Csalódottságot érzek. Vagy szégyent? Az tesz megalázottá, hogy senkit sem érdeklek?
– Még nincs lájk, de már jött egy hozzászólás – mondja Kolos két perccel később.
– De ez te vagy! – ripakodom rá. – Itt trollkodsz.
– Mégis mit kellene tennem? Megdicsérni?
– Na, gyerünk, lájkoljátok már, indítsátok be a folyamatot – unszolom őket.
– Tuti nem fogok félmeztelen fiúkat lájkolni, még a lányok félreértenénk. Nem akarom csökkenteni az esélyeim.
– Volt már esélyed lánynál? – szúr oda Áron.
És akkor végre megjelenik az első kis szívecske az Instagram oldalamon.
– Megvan az első lájk – ujjongok. – Luca az.
– Mi? – kiált fel Áron. – A csajom?
– Mi van, féltékeny vagy?
– Nem. Az igazság, hogy itt láthat jobbat is – lebegteti meg a pólóját. – Csak meglep, hogy ennyire rendes, és szánalomból lájkol.
Ránézek a telefonomra.
– És a következő tizenöt is szánalomból lájkol? – vigyorgok. Végre beindult valami.
– Mi? Ne már! – kapja ki a kezemből a telefont Kolos.
Áron arrébb lép, és írogatni kezd.
– Csak nem Lucát kéred számon? – nevetek oda.
– Csak ráírok – veti felém.
Viccnek szántam, ezért meglep, hogy tényleg Lucát keresi. Remélem, nem a lájk miatt. Az milyen lenne már, hiszen ő is tudja, hogy barátok vagyunk.
Közben alig telik el negyed óra, a lájkok száma pedig már a háromszáz felé közelít, a hozzászólások között pedig szívecskés, lángoló és csókos ajkú emojik sorakoznak. Nem bírom abbahagyni a vigyorgást.
– Mindig mondtam, hogy baszottul felszínes világban élünk – figyeli Kolos az egyre növekvő lájkszámot.
– Na jó, uraim – állok fel színpadiasan –, munkára! Azt hiszem, készítünk még néhány ehhez hasonló képet.
– Előbb rólam! – mondja Áron, és kérés nélkül ledobja a pólóját.
– Hé, mit fog szólni a barátnőd?
– Lájkolgatja a félmeztelen képeid, annyi minimum jár nekem, hogy engem is megnézhet így mindenki. Főleg, mert rajtam van is mit nézni.
Miközben Kolos Áront fotózza, előveszem a telefonom. Valamiért jó érzéssel tölt el, hogy Luca kedvelte a képem. Pedig nem akarom, hogy ez bármit is jelentsen. Amikor végignézem a lájkolóimat, mégis őt keresem. De nem találom. Visszavonta a kedvelést. Áronra sandítok, aki jókedvűen pózol Kolos telefonja előtt.
Azt sem akarom, hogy ez jelentsen bármit is.
Ha tetszett a történet, a regény első két fejezetét ide kattintva olvashatjátok el.
A fülszöveget pedig ide kattintva éritek el.
Ha kíváncsiak vagytok a második előzménytörténetre, azt az Instagram oldalamon éritek el.
Ha pedig kívánság- és/vagy várólistára tennétek regényt a molyon, ahhoz ide kattintsatok.
