Egy
– Csak azért feküdtem le aludni, hogy veled álmodhassak – fogom meg Eszter kezét, miközben egy közeli pikniken néhány gyerek lerángat egy felhőt a földre, és vattacukorként kezdik zabálni.
– Megint a régi dumával jössz? – lök el magától Eszter játékosan.
– De ha ez az igazság – teszek úgy, mintha nehezen tartanám meg az egyensúlyom.
Eszter elidőzik a felhőt majszoló gyerekeken.
– Te is kérsz? – húzom újból magamhoz.
– Miért ne? Még soha nem ettem felhőt – ránt magával, ahogy a piknik felé indul.
– Én egyszer már igen – ráz ki a hideg az emléktől. – Esőtől ázott föld íze volt.
– Honnan tudod, hogy milyen az esőtől ázott föld íze?
– Hát… ez valami olyan dolog, amit akkor is tudsz, ha sohasem kóstoltad – merengek el.
Alig észrevehető, zizegős, mályvaszínű energiafal húzódik előttünk, de Eszter lassítás nélkül átlép rajta, és máris az álomba kerülünk. Arctalan emberek sétálnak el mellettünk, de ahogy közeledünk a földre kényszerített felhőhöz, és ezzel az álmodóhoz, máris minden részletgazdagabbá válik.
A felhő habos, vattacukorszerű teste fel-leemelkedik, mintha pihegne és lélegezne. Eszter letérdel elé. Hozzám hasonlóan, akár egy egyenruhát, ő is egy hosszú kapucnis kabátot visel, csak amíg az övé könnyed anyagú, bézs, az enyém fekete bőr. A testünkön, akár az egymásba fűzött pléhlemezek, fémmaszkok lógnak, amik közül most is viseljük az egyiket, a Valóság maszkját. A maszkok sokasága úgy áll össze rajtunk, mint egy kicseszett vért, de arra azért nem elegendőek, hogy leszorítsák Eszter melleit, mert ahogy hajol, pontosan kidomborodnak a formái.
Hirtelen sötétség kúszik az égre.
– Kezdődik – sóhajt fel Eszter.
Igaza van. A gyerekek álmai gyakran csapnak át látszólag minden ok nélkül rémálomba. Odafent egy dühödt arcot formáló sötét gomolyfelhő ér fölénk, aminek a fekete pamacsai között félelmetes mennyiségű villám cikázik, majd csap le, eltalálva az egyik falatozó gyereket. A többiek felsikoltanak, és élükön az álmodóval, menekülni kezdenek. Sorban érik őket a villámcsapások.
Eszter felegyenesedik, és a mellkasára erősített maszkokhoz nyúl, hogy lecserélje a Valóság maszkját. Megfogom a kezét, és nem engedem neki.
– Ez csak egy átlagos rémálom, nem a mi dolgunk – súgom.
– Tudom, csak… – sóhajt, de aztán megadja magát, és elfordul a menekülő gyerekektől.
– Ettől úgyis hamar felébred – biztatom, és kisétálunk az álomból.
Egy rémálom mindenkinek rossz élményt jelent, de valójában teljesen természetes kisülés, ami az álomsíkon testesül meg. Nekünk nem ilyenekkel, hanem az álomsíkra tévedt hívatlan látogatókkal kell foglalkoznunk. Az eltévedt lelkekkel.
Tovább haladunk.
Lényegében a saját városunk zavaros másában kószálunk, és valami ide nem illő jelenlétet keresünk. Szerencsére csak ritkán találunk. Az épületek ablakain néhol halvány mályvaszínű fények vibrálnak, ami azt jelenti, hogy azokon a helyeken épp álmodnak, vagy ezek a helyszínek, esetleg valamilyen formájuk, szerepel valakinek az álmában. Ha benyitnánk egy-egy ilyen ajtón, egy idegen álmába kerülnénk, ami sokszor jó móka. De most nem szórakozunk ilyenekkel.
A város főterére érve leülünk a római katolikus templom elé, ami az álomsíkon a ki- és belépő pontunk. Velünk szemben az álomzuhatag, ami úgy néz ki, mintha valaki hajlítható képernyőket varrt volna össze, amelyek mindegyike mást adást sugároz, és felhengerítette volna az égig.
A régió összes álmodójának itt fut végig az álma.
– Itt ma sem történik semmi – dől neki Eszter a templom oldalának.
A hátul összefogott hullámos szőke hajából csak egy-egy oldalt lelógó tincs keretezi az arcát. A szabadon maradt fülei bájosan hosszúkásak, tündéres hatást kölcsönöznek neki, az ajka pedig olyannyira tökéletes vastagságú, hogy rendszeresen vissza kell fognom magam, mert még négy év után is állandóan azt csókolgatnám.
– Egy újabb szabad este – simítok végig a karján. – Talán kihasználhatnánk.
– Itt? – nevet fel Eszter.
– Ha itt vagyunk együtt… – felelem ártatlanul.
– Megőrültél? – húzódik el Eszter még mindig kacagva. – Nem akarom, hogy valaki meglásson!
– Ki látna meg? – csúszok mellé. – Most beszéltük meg, hogy nincs itt semmi.
– Egy kósza álmodó, egy utcai álomban… – koppint Eszter a mutatóujjával a fejemre. – Te is tudod, hogy olyankor nem könnyű figyelni, és elszabadulhatnak a dolgok. Az gyönyörű lenne, ha meztelenül kerülnék valaki álmába. Mondjuk egy évfolyamtársunkéba…
– Szerintem nem ez lenne az első eset, hogy valamelyik évfolyamtársunk rólad álmodik… meztelenül – kacsintok mosolyogva Eszterre.
Eszter feláll.
– Ezt most bóknak szántad? – komolyodik el. – Mert nem az.
– Nem… ez csak egy… vicc – lépek mellé, és karolom át hátulról. – Másrészt… miért lennél meztelen? – kérdem könnyeden, terelve a témát. – Pontosan mire is készülsz?
– Haha! – bokszol a vállamba Eszter. – Vicces, de szerintem én inkább…
– Várj! – intem le, ahogy hirtelen elhallgatnak az álmok. A bőröm szinte elpattan, ahogy az egész testem megfeszül.
Eszter is fülelni kezd. A körülöttünk suhanó álmoknak, főleg az álomzuhatagban, általában van egy alapzaja, kellemes sistergés, távoli beszélgetések, halk visszhang, de most mindegyik elnémult.
– Melyik álom lehet az? – néz Eszter az álomzuhatag tornyára, amin, mintha valaki állandóan csatornát váltana, egyfolytában ugrálnak az álomképek.
Én az utcai álmokat lesem. Kevés van most körülöttünk.
– Egyetlen álom? – hitetlenkedem. – Akkor miért halkult el mindegyik?
– Lépjünk be valamelyikbe! – javasolja Eszter, de még be sem fejezte a mondatot, már mindketten az álomzuhatag előtt állunk.
Belemártom az arcom, az álmok suhanása átbizsereg a bőrömön, szinte beszippant. De ezt már megtanultam kezelni. A némaság viszont meglep. Csak a távolban suhognak halk mondatfoszlányok.
– Arra már hallani valamit – lép be mellém Eszter.
– Akkor haladjunk a legtisztább üresség felé – engedem el magam.
A zuhatag felkap, megrángat, de nem hagyom, hogy irányítson. Találomra kiválasztok egy álmot, és berántom magam.
Az álom közepébe érkezünk. Ez azonnal látszik, mert az álmok nem részletgazdagok. A részletek csak a középpontban bontakoznak ki, és az álmodóval együtt épülnek, minden más elnagyolt.
Itt viszont minden kidolgozott. Egy furcsa bálterem, fehér elegancia, tükröződő márványpadló, az ég felé tekeredő csigalépcső. Úgy néz ki, egy nagy parti készülődik.
Valami mégsem stimmel.
– Hol az álmodó? – néz körbe Eszter.
Hideg érzés karcol végig a gerincemen. Összerezzenek a semmire.
– Váltsunk maszkot!
Mert a maszk nemcsak eltakar, hanem erőt is ad.
Végigsimítok a mellkasomra erősített maszkokon, amik minden lépésemre úgy koccannak össze, akár egy csörgődob. Az ujjaim alatt energia zizzen fel.
Az Élet maszkja reménnyel tölti el azt, aki ránéz, elfedi az igazi szándékaimat, és megnyerő külsőt kölcsönöz nekem.
A Múlt maszkja segít ráhangolódni mások emlékeire, empatikussá tesz, így könnyebben építhetek jó kapcsolatot.
Mindkettő jó megoldás a gyors és hatékony munkához.
De most fogalmam sincs, mi vár ránk.
Túl kevés az információ, nem tudom, mivel vagy kivel állunk szemben.
És ha akadékoskodni fog? Ha küzdenem kell?
Lehet, túlbiztosítom magam, de az Erő maszkjáért nyúlok.
Eszter tanácstalanul néz rám, de amikor látja, hogy melyik maszkot akasztom le, ő is azt választja.
Óvatosan körbenézek. Eszternek igaza van, ha az álom közepében vagyunk, itt kell lennie az álmodónak is.
De itt nincs senki. Vagyis…
A lépcső mögött egy összevérzett bundájú, halott zsiráf hever. A nyelve kifordulva a szájából, öklömnyi húsdarabok kihasítva a testéből. A szeme kivájva, a szemürege üres. A torkomból savas hörgés szakad fel, vissza kell fognom magam, nehogy elhányjam magam, és hálás vagyok, hogy az álmoknak legalább szaguk nincs. Eszter az arcába temeti a kezét.
Újabb állatokat veszek észre. Pávák, tigrisek, majmok. Mintha valaki egy rongyrázós partit egzotikus vadállatokkal akart volna feldobni. Ezek az állatok is halottak.
A szemük hiányzik, a testük megtépve, a bőrük megszaggatva, a vérük közös tócsába gyűlt.
– Ez egy rémálom – vizsgálja csendesen az elhullt állatokat Eszter.
– Nem – rázom a fejem. – Legfeljebb az volt, de…
– De? – kapja fel Eszter a fejét.
– Nincs álmodója – tátogom halkan. – Mégsem esik össze. A rémálmok nem ilyenek.
– Akkor mi történik?
– Mintha valami idegen járt volna itt – fordulok bizonytalanul Eszter felé, amikor az egyik falnál észreveszek egy hatalmas csomagtárolót. Egyáltalán nem illik erre a puccos helyre. De az álmok már csak ilyenek.
Eszter is észreveszi, és elindul felé.
Hirtelen rossz érzés fog el.
– Ne! – kiáltok utána.
De már késő.
Eszter odaér és kinyitja az egyik kis ajtót, mire egy levágott kéz zuhan a lábára.
Sikítva ugrik arrébb.
– Kibaszott rémálmok! – nyugtatja a mellkasán mindkét kezét.
Közel megyek, átölelem, majd elfordítom a szekrénytől. Néhány másodpercig még ölelem, megérzem a parfümje barack- és virágillatát, aztán elengedem, és én lépek a szekrényhez.
A nyitott ajtóból vér csorog le, összekenve a többi rekeszt is, ezért a másik oldalt választom, és itt nyitom ki. A kis rekeszből fekete vászonba csomagolt testrészek potyognak ki. Vagyis ez nem vászon, hanem… szmoking darabok.
A vendégek részei.
Gyomorsav mar a torkomba. Sikerül visszanyelnem.
A többi rekeszben is testrészeket találok, néhol fejeket is, kivájt szemekkel.
Emlékeztetnem kell magam, hogy akármi is ez, lényegében csak egy álom, nem valóság.
Eszter mellém lép, és lehajol. Az egyik vértócsa felé nyúl, amikor megremeg a keze. Egy pillanatig habozik, visszahúzza, majd a másik kezével formál annyit az álmon, hogy a vért arrébb mozgatja. Az egykori tócsa helyéről egy fekete madártollat emel fel.
– Ez mi lehet? – méregeti a tollat.
– Fogalmam sincs. De sok állatot levágtak itt.
– Igaz – gondolkodik el –, de ez nem pávatoll, más madarat pedig nem láttam.
– Engem jobban érdekel, hogy még mindig nem találtuk meg az álmodót – vizsgálom a terem többi részét. – Az érzései nem lüktetnek az álomban.
– Lehet, hogy köztük van… – bök a testrészekkel teli csomagmegőrző felé Eszter.
– Meghalt volna? – kétkedem. – De az álom még nem omlott össze.
Amint ezt kimondom, megremeg körülöttünk a tér, az álom pedig megkezdi a lassú összezuhanást.
– Ne! – nyögök fel.
Oldalra hajítom a kabátom bal oldalát, és a belsejébe erősített festékszóróért nyúlok. Rohanva kezdek határvonalakat fújni a terem köré.
– Miért akarod archiválni az álmot? – értetlenkedik Eszter.
– Muszáj – lihegem.
Mire végzek, az álom egy része stabilizálódik, de csak remélni tudom, hogy eleget mentettem meg belőle. Visszaakasztom a festékszórómat, majd egy gyűrűsdobozt veszek el mellőle.
– Lépjünk hátrébb – teszem le a dobozt a földre, és felpattintom a tetejét.
A festékszóróval megjelölt álom másolata, mint a lefolyóban eltűnő víz, egyetlen szippantásra belecsúszik. Az eredeti álom megremeg.
– Mindjárt összeomlik – közli Eszter.
– Menjünk! – fogom meg a kezét, majd együtt vetjük le magunkat az álom széléről, bele az álomzuhatagba.
– Szerinted egy lélek próbálta felenni az álmot? – kérdi Eszter, miközben átzuhanunk az álomzuhatagon.
– Remélem nem – felelem.
Az álomzuhatagba visszatértek a hangok, a susogás, mi pedig átsuhanunk egy újabb álmon. Aztán egy másikon. És megint. És megint. Könnyed elbóbiskolásokat, irányított félálmokat keresünk, hogy magunkba szívjuk azok reményeit, báját és kedvességét. Oldódni akarunk.
Sohasem könnyű a rémálmok után.
Amikor a testembe enyhe bizsergés költözik, és Eszter karján is jóleső libabőr pattog végig, elhagyjuk az álomzuhatagot, és a közeli, gumicukrokat lövellő szökőkútnál ülünk le.
– Merre menjünk még? – kérdem Esztert.
Rövid csend, aztán Eszter megrázza a fejét.
– Szerintem én hazamegyek.
A mellkasom hirtelen befeszül, szorítani kezd. Sok időt töltöttünk az álomsíkon, de… nem egymással.
– Biztos? – fogom meg a kezét. – Még lenne néhány óránk.
– Aludni is kellene – vonja meg a vállát Eszter, amivel ki is húzza a kezét az ujjaim közül. – Úgy igazából.
– Rendben – bólintok.
Közelebb lép, lábujjhegyre áll, majd szájon puszil. A maszkjaink nem állnak az útunkba. Az ajka száraz, de még így is puha.
– Találkozunk reggel a valóságban – mondom neki.
Halványan elmosolyodik, majd elindul a templomajtó felé. Benyit, belép az üres fehérségbe, mert a templom belülről nincs kidolgozva, csak egy ajtó, a teste pedig lassan halványodni kezd.
– Szép álmokat! – suttogom utána. – Szeretlek!
Erre már nem érkezik felelet. Valószínűleg nem hallotta.
Kissé csalódott vagyok.
Egyedül maradtam.
Aztán rájövök, hogy ez nem is olyan nagy baj. Így van időm készülni az érettségire.
