Az íróvá válás gyerekkori jelei – Minden, ami a videóból kimaradt #3

Több, mint fél év kihagyás után tértem vissza a YouTube videók készítéséhez, az első videómban pedig azzal foglalkoztam, hogy mikortól számít írónak az író. Mivel a terv az, hogy befogadható hosszúságú videókat készítsek, és nem akarok mindenfelé elkalandozni bennük, így előfordul, hogy egy-két dolgot – amiről amúgy szívesen beszéltem volna – inkább kihagyok. Ebben a videóban is voltak ilyen kihagyott témák. 🙂 Na, de mik? 

Amikor valaki ilyen hosszú kihagyás után tér vissza a videózáshoz, általában erős kényszert érez, hogy megmagyarázza, miért a szünet, és hogy megfogadja, mostantól minden más lesz. Én is éreztem a kényszert, de úgy döntöttem, a videóban nem pazarlom erre az időt, hanem inkább itt beszélek róla.

2018-ban összesen két videót készítettem, és ezek hangminősége finoman szólva is hagyott kivetni valót maga után. Az igazság az, hogy tavaly év elején megadta magát az addig használt technikám, így kényszerpályára kerültem, és ez eredményezte a gyenge minőséget. Bevallom, így nekem sem volt kedvem videókat készíteni, és mivel még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok ettől az egész videózástól, azt sem tudtam, érdemes-e beruháznom komolyabb technikára.

Végül addig rágtam a témát, míg idén bevásároltam. 🙂 Befektettem a technikámba, így azért bizakodva nézek a jövőbe, hogy csak nem hagyom veszni a pénzem, és most már tényleg teljes erőbedobással készítem a videókat. 😀 Már csak azért is, mert rengeteg ötletem van.

Az biztos, hogy megmaradnak az olyan típusú videók, amikben valamilyen írós témáról beszélek, de ennek tervezem egy rövidebb 2-3 perces változatát is, amiben főleg azokra a kérdésekre válaszolnék, amiket üzenet formájában kapok tőletek. De igazából bármilyen más témára is használhatom ezt a rövidebb formátumot, akár olyanra is, ami nem az írással kapcsolatos.

Tervbe van véve, hogy kiszabadulok a négy fal közül, és teljesen újszerű tartalmakkal jelentkezem, illetve van egy nagyon izgalmas ötletem, de arról egyelőre még beszélni sem szeretnék, mert nagyon sok szervezést és együttműködést igényel.

És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. 🙂

Szóval igen, most érzem azt, hogy nemcsak visszatértem, hanem vissza is akartam térni, hogy megvalósíthassam az ötleteimet. Az egyszerűen kizárt, hogy 2019-et is kettő darab videóval zárjam. Inkább huszonkettővel. Vagy a kettő között félúton valamennyivel… 😀

Volt még egy téma, amit szerettem volna szóba hozni a videóban, de úgy döntöttem, mivel nem kapcsolódik szorosan az elmondottakhoz, inkább meghagyom kis színesnek ebbe a blogbejegyzésbe. Szóval érdekesnek tűnt a gondolat, hogy vajon egy írón, mikor látszik meg először, hogy író lehet belőle, és ennek milyen jelei vannak, mondjuk gyerekkorában. Ha valakiből író lesz, az már gyerekként telefirkálja a házban fellelhető összes füzetet a történeteivel?

Sok olyan írós élménybeszámolót hallottam, amikor a szerző arról beszél, hogy milyen fiatalon írta meg az első meséjét, hogy már milyen korán tudni lehetett, hogy író lesz belőle, mert már egyméteresen is grafomán volt, és így tovább. Ezért arra gondoltam, hogy én is mélyre megyek, és kiderítem, nálam mikor kezdődött ez az egész.

De csalódnom kellett. Sok kreatív dologgal foglalkoztam gyerekkoromban, próbálkoztam mindenfélével, de konkrét regény-, mese- vagy történetírással csak egyszer, kb. tizenegy éves koromban. A Robinson Crusoe hatásara kezdtem el írni egy kalandregényt, egyszerre megírtam belőle másfél A5-ös oldalt, és soha többé nem folytattam. Voltak még képregényes kísérleteim is, de minden ilyen csak esetlen próbálkozás volt, és valahogy nem találom azokat az egyértelmű gyerekkori pillanatokat, amik arról árulkodnak, hogy én megállás nélkül írni akartam. Igazából tizennyolc éves koromban, már az érettségi után kezdett el foglalkoztatni az írás.

Aztán eszembe jutott egy gyerekkori emlék, és rájöttem, hogy nemcsak az jelezheti előre, hogy valaki fogékony a történetmesélésre, ha már gyerekkorától papírra vet mindet. A lényeg az, hogy beugrott egy emlék, hogy gyerekként (nem egyszer, sokszor, mindig) a hátsó szobában körözök, járok fel-alá, és azon gondolkodom, hogy milyen történetet fogok eljátszani a játékaimmal. Megterveztem mindent, szereplőket, csatákat, fordulatokat. És a legélesebb emlék, hogy később leülök játszani, és… unom a játékot. Unom a játékot, mert az igazán izgalmas dolgokat, a történet megtervezését már megéltem korábban, akkor pedig már csak eljátszottam az előre megírt eseményeket.

Ahogy mondtam, sok írónak van olyan története, ami a gyerekkorából előrevetíti, hogy van érzéke a történetmeséléshez, és azt hiszem, ez az enyém. Ez mutatta meg először, hogy szeretek történeteket kitalálni. Persze, lehet hogy ezt már csak utólag magyarázom bele, de legalább egyedi az élmény. 😀 Mindenesetre szerintem ez bizonyítja, hogy az íróvá válásnak nem feltétele, hogy valaki már gyerekkorától meséket és történeteket írjon. Elég, ha a fejében szüntelen történetek futnak.