Hosszú idő után újra megtartottuk a Csillagszóró Könyvkarácsonyt, a Könyvmolyképző Kiadó karácsonyi rendezvényét, ráadásul rögtön két különböző helyszínen, Budapesten és Szegeden. Legutoljára 2019-ben volt ilyen, mielőtt lezárták a világot, szóval most nagy volt az öröm, hiszen újra könyvbemutatón találkozhattunk. Még akkor is, ha én amúgy az elmúlt időszakban rengeteg könyvbemutatót és előadást tartottam országszerte, és talán ilyen szempontból, a többiekhez képest, én szenvedtem el a legkisebb hiányt. De Budapesten legutoljára Az első csók és egyéb démonokkal szerepeltem, szóval bennem is lehetett egy kis izgatott várakozás.
Vagyis lehetett volna, de sajnos nemrég az eddigi életem legsúlyosabb veszteségét szenvedtem el (talán egyszer majd beszélek róla), olyan súlyosat, hogy nagyjából minden addigi tevékenységem fontossága minimum egy polccal lejjebb került. Ez pont a Kopj le, jófiú! megjelenési időszakára esett, és habár nem álltam le, de kevésbé koncentráltam, és kevésbé lelkesen végeztem a dolgom.
Ennek ellenére a könyvbemutatók mégis jól jöttek és jól sültek el, főleg, mert a találkozások a többi íróval és az olvasókkal sikeresen elterelték a figyelmemet.
Budapesten az Europeum Bevásárlóközpontban gyűltünk össze, és nekem feltett szándékom volt, hogy megnézem Róbert Katalin (Heteira) és Eszes Rita közös bemutatóját, amiről természetesen lemaradtam, de végül is, már úgyis sokat hallottam őket beszélni… 😀
Egy órával a saját bemutatóm előtt toppantam be, ahol a kiadótól megkaptam a könyvjelzőimet, Vörös Zsófitól pedig a képen látható fába égetett feliratot. Zsófi volt a borítótervező pályázatom második helyezettje, és neki itt adtam át a saját Kopj le, jófiú! példányát, amit az eredményhirdetéskor felajánlottam a dobogósoknak.
Amíg én várakoztam, a főteremben On Sai könyvbemutatója zajlott, és mit csinál egy író, ha van szabad egy órája? Hát nyilván a kor elvárásainak megfelelően tartalmat gyárt. 🙂 És közben elgondolkodik azon, hogy mennyire jó lett volna legkésőbb a 90’-es években írónak lenni, amikor a marketing még nem az író feladata volt. Legalábbis nem volt szükség napi szintű tartalomgyártásra.
Szóval elbolondoztunk ott a többi íróval, és Edmond segítségével gyártottuk a tartalmakat, amikor megérkezett Andi, az Andi kis könyves világától, aki már a megjelenés előtt olvasta a Kopj le, jófiú!-t, és jókat is mondott róla. Mindenképp nézzétek meg a videót:
Andival tartott a Pontosvessző Paripa YouTube csatorna két tagja, Tünde és Niki is, illetve Fanni, a Fanni kuckójából, Ruby és Attila is, a Könyvségek kicsiny vlogjától, szóval illusztris társaság tisztelt meg a jelenlétével a vörös szőnyegen. 😀
Megmondom őszintén, kicsit tartottam attól, hogy miután On Sai végzett, elviszi majd a teremből az embereket a dedikálására, de ha ez így is történt, jöttek helyettük mások, akik a mi, Livits Rékával közös bemutatónkra voltak kíváncsiak, szóval semmilyen probléma nem volt.
De amikor erről a félelmemről beszéltem Boza Anitának, ő kicsit félreértett, és megkérdezte, hogy te már nem izgulsz azért ilyenkor, nem? És ez a kérdés ráébresztett arra, hogy amúgy tényleg nem. Néhány évvel korábban ilyenkor tele lettem volna feszültséggel, a gondolataim a bemutató körül jártak volna, hogy milyen nehéz közönség előtt megszólalni, de most tudtam teljesen mással foglalkozni, aztán leülni és csak úgy megcsinálni. Ehhez biztos sokat hozzátesz, hogy én az elmúlt években is több bemutatón részt vettem, előadásokkal jártam az országot, és az Írózónában is rendszeresen lehetőségem van kifejteni a gondolataimat. Szóval nekem nem évi egy alkalomra kell összeszedni magam és a bátorságom, és bármilyen furcsa, ehhez is hozzá lehet szokni.
Ahogy ahhoz is, hogy a hangtechnika állandó problémaforrás. Egyrészt nem a kedvencem, amikor egyetlen mikrofon van, és úgy adogatjuk körbe, mint a… szóval adogatjuk körbe. Másrészt maga a mikrofon sem volt a legtutibb, egyszer jól szólt, máskor nem, megint máskor pedig csak egyes hangokat nyomott meg erőteljesen. De mivel utolsó fellépők voltunk, minket már kiokosítottak, hogy milyen távolságban kell tartani, és milyen szögből kell a mikrofonba beszélni. Ezért amikor a képeken azt látjátok, hogy úgy tartjuk a mikrofont, mintha a helyi freestyle rapversenyen lépnénk fel, akkor ez ezért volt.
A beszélgetést amúgy Róbert Kati vezette, és habár szerintem nagyon más típusú Vörös pöttyös könyvet írtunk Livits Rékával, ő mégis megtalálta azokat a pontokat, amik alapján összekapcsolhatja a regényeket, és egy egybetartó bemutatót rakhattunk a közönség elé.
Akik szép számmal ott maradtak a dedikálásomon is, aminek szintén nagyon örültem. Másnap még olyan hangokat is hallottam egy kiadói munkatárstól, hogy a pesti rendezvényen a Kopj le, jófiú! fogyott a legjobban… Szóval köszönöm mindenkinek, aki megvette. Remélem, elbírtok majd vele. 🙂
Szombaton én zártam a bemutatók sorát, vasárnap viszont én nyitottam Szegeden, 11 órakor, így viszonylag korán kellett indulnunk. Az útnak négyen vágtunk neki, Eszes Rita, Róbert Katalin, Kiscsatári Zsófi, a kiadó szerkesztője, aki a beszélgetéseinket moderálta, és persze én. A Tatáról induló Rita vezetett és kapott fel minket Budapesten, szóval neki extra hosszú napja volt.
Nyolc után indultunk el Budapestről, és mennyit mehettünk? Félórát? Máris meg kellett állni reggelizni. Mondanom sem kell, nem miattam…
De így is jó időben értünk Szegedre, ahol az agárúr nevű kávézóban kellemes, családias hangulatban bemutatózhattunk. És a családias jelzővel nem az érdeklődés hiányát próbálom szofisztikáltan körbeírni, hanem a tényleges hangulatot. Volt egy kis asztalunk, ahová az írók leülhettek, velük szemben székek a közönségnek, de azon túl a kis kávézóasztalok mögött is figyeltek az emberek, evés, kávézás közben, akár egy másik teremből is, és tényleg nem volt az a merevség, amikor veled szemben egy nézőtér áll, ahol senki nem tud más csinálni, csak meredten rád figyelni.
Természetesen, aki egy ilyen rendezvényen kezd, annál kijönnek a technikai hibák, és ez nálam is összejött. A mikrofon, akármit is csináltak, nem akart megszólalni. Végül tíz perc csúszás után úgy döntöttünk, hogy nem váratjuk tovább a közönséget, hanem elkezdjük. Úgy gondolom, a szemben ülő hallgatóságnak nem lehetett gondja, de azt csak remélni tudom, hogy terjedt annyira a hangom, hogy a másik helyiségben is nyomon lehetett követni a beszélgetést.
Mindenesetre készült felvétel, amit ti is visszanézhettek. Itt olyan fontos dolgokról is szó esik, mint a kiflis gyros és a torpedó szendvics, úgyhogy nem érdemes kihagyni. 🙂
Innentől kezdve pedig nekem már az egész nap lazulás volt. Utánam On Sai, utána Kati (Heteira) következett, és miközben hallgattam a beszélgetést (a harmadik bemutatóra lett meg a hang…), kikértem egy bagel szendvicset meg egy málnás forrócsokit, és élveztem az életet. 🙂 Aztán a bagel szendvics annyira ízlett, hogy kértem egy másikat is. Az utolsót. És utána többet már senki nem tudott ott enni, legfeljebb sütit, mert nem készült több szendvics. Szóval bocsi mindenkitől, de én jóllaktam, és ez a lényeg. 😀
A lányokkal úgy terveztük, hogy amint végzünk, el is hagyjuk a helyszínt, de a hely családias hangulata, hogy másokkal lehetünk, beszélgethetünk olvasókkal, írókkal, a kiadó munkatársaival, valahogy nem engedett el minket (vagy az, hogy nem akartunk átcsörtetni egy éppen zajló beszélgetésen), és csak az utolsó bemutató után indultunk vissza Budapestre.
Szóval, ja… jól működött ez a páros rendezvény, és szinte biztos vagyok benne, hogy az ország többi részén is lenne igény ilyen könyvmolyképzős eseményekre, legalább a nagyvárosokban tuti. Hogy lesz-e ilyen, azt persze nem tudom megígérni, de a saját nevemben annyit mondhatok, hogy tavasszal mindenképp megpróbálok több helyre eljutni a Kopj le, jófiú!-val. Csak aztán ti is legyetek ott, hogy lássák a könyvtárakban, hogy van igény ilyen VP bemutatókra. 😀
