Felpörögtek az események az új Vörös pöttyös regényem körül, főleg, amikor néhány napja, mindössze pár héttel a megjelenés előtt megváltoztattuk a címét. Így lett a szépreményű Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságokból, a még szebb reményű Az első csók és egyéb démonok című regény
 |
Ez nem az én kézírásom, én úgy írok, mint egy kisiskolás. Ha nem hiszitek, járjatok a dedikálásaimra. 🙂 |
Amikor a Facebook oldalamon megosztottam a címet, felkészültem, hogy egy ilyen váltás nem mindenkinek nyeri el a tetszését, főleg nem azonnal. Aztán vártam, megosztottam a hírt tematikus csoportokban is, megint vártam, de nem történt semmi, nyilvánosan és privát üzenetekben is pozitív visszajelzések érkeztek. Sőt, olyanok is dicsérték a váltást, akikről biztosra vettem, hogy az új cím nem egyezik az ízlésvilágukkal. El is kezdtem aggódni. Az nem lehet, hogy mindenkinek tetszik…
Eltelt egy nap, és megérkeztek az első fecskék, akik már megjegyezték, hogy nekik az első változat jobban tetszett, egyedibbnek, érdekesebbnek hatott. Utána pedig még jöttek többen is… Ha diplomatikus akarok lenni, az új cím, nem aratott osztatlan sikert (ami egy későbbi szavazáson is megmutatkozott). Én viszont, nézzetek hülyének, hihetetlen módon örültem ezeknek a hangoknak, ahogy örültem az egyik csoportban kialakult kisebb vitának is. Egyszerűen jó érzés, amikor olvasók már akkor foglalkoznak a regényeddel, amikor az még meg sem jelent, és van véleményük, elképzelésük arról, hogy mi tenne jót neki.
Én amúgy azt gondolom, hogy ilyen esetekben legtöbbször a megszokás miatt alakul ki ellenérzés (nyilván nem minden esetben és nem mindenkinél). A Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok címet már hónapokkal ezelőtt bedobtam a köztudatba, természetes, hogy sokan megszokták, és az új változat eleinte idegennek hat nekik. Valószínűleg bármi más idegennek hatna.
De hogyan jutottunk el a címváltásig? Miért történt és mi előzte meg a részemről?
Egy korábbi bejegyzésemben már írtam arról, milyen címet adni egy történetnek, milyen nehézségekkel jár, milyen amikor egy cím kikövetel magának egy teljes regényt. Írtam arról is, hogy én kifejezetten szeretek címeket adni, viszont akadnak olyan helyzetek, amikor ez váratlanul nehézkessé válik.
Na, ez nem ez a helyzet volt, hanem ennek a helyzetnek a tízszerese.
Én még annyit címmel nem szenvedtem, mint ennél a Vörös pöttyös regényemnél.
Leadáskor a kézirat a Szellemkutya munkacímet viselte, amit hiába utáltam, mégsem sikerült kiizzadni magamból valami jobbat.
Amikor a kiadónál elfogadták a kéziratot, rögtön jelezték, hogy a cím nem az igazi (milyen meglepő…), és hogy nyugodtan hozzam az új ötleteimet. Én erre mosolyogva rábólintottam, de közben arra gondoltam, ha tudnék jobbat, eleve azzal küldtem volna… 🙂
És akkor megkezdődött a vesszőfutásom. Erőlködtem, próbáltam kitalálni valamit, de csak olyan pocsék ötletek jutottak eszembe, amiket ide le sem merek írni. A történet negyven napot mutat be a főhős, Eppel Patrik életéből, és a legtöbb ötletem ehhez kapcsolódott (Negyven nap és valami, Negyven nap valameddig, ilyesmik).
A szerkesztés megkezdésével, a szerkesztőmmel, Rékával is sokat beszéltünk a lehetséges címekről (egyfolytában panaszkodtam, hogy nincs semmim), és köteleztem rá, hogy amint akad egy ötlete, azt azonnal adja át nekem megőrzésre. Így került a képbe a Sorvadj el! cím. Ez a regény egyetlen aspektusára utalt, viszonylag alternatív módon, nekem elsőre egy kicsit erősnek is tűnt, de ahogy fejben néhányszor elismételtem, kezdtem megbarátkozni vele. Ezeket meg is írtam Rékának, aki közölte, hogy ez amúgy egy Stephen King regény címe, és csak viccelt vele.
Mit mondhatnék, azóta bizalmatlanabb vagyok és fenntartásokkal kezelem Réka ötleteit… (Most komolyan Réka, megérte? :D)
 |
Lebuktam, nem mozgok túl otthonosan Stephen King munkásságában 🙂 |
De még így is ő vitt legközelebb a megoldáshoz, mert volt két másik, komolynak szánt ötlete is, az egyik a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli lények, a másik: Takarodj a pokolba, randim van!
Az utóbbi túl könnyednek tűnt a regény tényleges hangulatához képest, az első címből viszont készült egy új változat a könyvhéten, a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok, amiről sokáig azt hihettük, hogy a végső befutóról beszélünk. Én pedig örültem, hogy végre találtunk egy jó címet, leállhatok a saját magam gyötrésével, hogy újabb félresikerült címötleteket izzadjak ki magamból. Szabályosan hálás voltam, hogy levették a terhet a vállamról, és más oldotta meg helyettem a problémát.
A cím mégsem ez lesz.
De miért nem?
És miért néhány héttel a megjelenés előtt történik a változás?
Az utóbbira nagyon egyszerű a válasz. A megjelenés körüli előkészületek most értek abba a szakaszba, hogy a kiadón belül letisztáznak minden apró részletet, és úgy érezték, hogy a címen változtatni kell. Ennek legfőbb oka, hogy a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok túlságosan hosszú volt.
Ez amúgy tagadhatatlan, én magam is gyakran hosszúcíműként emlegettem bejegyezéseimben, és amikor a kiadóval e-maileztem, a tárgymezőben, Lányok, szellemek stb.-ként hivatkoztam rá.
Néha ilyen apróságok is sokat számítanak, és a könyvkiadásnak vannak olyan pillanatai, amikor nem az író tudja a legjobban, hogy mi tesz jót a regényének, és bíznia kell a már több száz könyv kiadásában bábáskodó munkatársak tapasztalataiban. Ez is egy ilyen pillanat volt.
És mit éreztem én, amikor kiderült, hogy változtatni kell?
Nyilván én már hetekkel a bejelentés előtt tudtam, hogy jó eséllyel címváltás érkezik, és az első gondolataim között az szerepelt: Jaj, csak ne nekem kelljen kitalálni valamit, mert akkor folytatódik a nyáron megkezdett vesszőfutásom. Úgyhogy ugyanúgy, ahogy az első alkalommal, most is megkönnyebbültem, amikor megszületett az új cím.
Mondom, ez tőlem merőben szokatlan, mert amúgy szeretek címeket adni és címekkel bíbelődni. És ugyan már eléggé megszoktam és megszerettem a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok címet, mégis könnyen el tudtam engedni. Valószínűleg azért, mert eredetileg az sem az én ötletem volt, és mivel az egész regényírás alatt sem akadt egyetlen szerethető címem sem, nem volt mihez kötődnöm. Leszámítva a történetet…
Mert azt, egy kis személyes érintettség miatt, minden eddigi írásomnál fontosabbnak érzem (erről majd még később beszélek), és a történet, az bizony ugyanaz maradt. 🙂
Szóval így született meg az első Vörös pöttyös regényem végső címe, Az első csók és egyéb démonok. Úgy hiszem, a váltás elérte a céljait, egyrészt a cím tényleg rövidebb lett (49 helyett 29 karakter), könnyebb hivatkozni rá, miközben tartalmilag és hangulatilag is megőrzött valamit az eredeti címből. Arról nem is beszélve, hogy az új változat jobban utal arra, hogy milyen élethelyzetben találjuk a főszereplőt a történet idején, és ez segíthet eligazodni az olvasóknak is.
És higgyétek el, ez nem utolsó szempont, ha könyvet akartok eladni. 😀
A magamról részéről pedig azt remélem, hogy ezzel jó időre letudtam a címválasztási válságomat, és újra a régi fényemben tündökölhetek. 🙂 Például, a következő regényemnek, amit még idén el akarok kezdeni, már meg is van a címe, és tudom, hogy ez nem túl szerény hozzáállás, de odáig, meg vissza vagyok érte… 😀
