és elvisznek.
Tegnap még nedves ronggyal törölgettem a homlokát, mert az izzadsága a szemébe csorgott. Máskor előfordult, hogy hosszú percekig sikáltam az arcát, na, nem azért, mert annyira izzadt, csak szerettem volna elsimítani a bőrén nyújtózkodó ráncokat, amikre úgy haragudott. Azt mondta, a ráncok elvették a szépségét, és az ember addig él igazán, amíg szép.
Amióta emlékszem, én mindig így ismertem a nagymamát, tele ráncokkal. Nekem így volt a legszebb. Ezt mindig el is mondtam neki, mikor panaszkodott, de ő csak nevetett rajta. A nevetéstől gyakran kiszáradt a torka és nyúlkálni kezdett a komódon tartott vizespohár felé. Ilyenkor a kezébe adtam a poharat, majd visszavettem, és újratöltöttem.
Miután a nagymama ágyban fekvő beteg lett, gyakran beszélt a dobozról. Azt mondta, a doboz segít rajtam, ha ő már nem lesz. Megvéd az egyedülléttől. Úgy beszélt róla, mint egy varázsládikáról, én pedig hittem az erejében.
A dobozt el kellett rejteni, hogy csak akkor találhassam meg, ha már nem marad senkim. Csakhogy a nagymamának már alig volt ereje kikelni az ágyból, így engem kért meg, hogy vigyem fel a padlásra. A lelkemre kötötte, hogy még véletlenül se nézzek bele, miközben eldugom. Nem is néztem. Szerettem a nagymamára hallgatni.
A nagymama kedden halt meg. A húshagyón. Nem voltam otthon, amikor megtörtént, a boltba mentem, hogy banánt vegyek. Szerette a banánt. Igaz, a foga már nem volt elég jó hozzá. Általában semmihez sem volt elég jó. Mindig én hámoztam meg neki, aztán pedig összezúztam, és a nyelvére tettem. Utána látni lehetett, hogy gombóc türemkedik ki a torkából, ahogy lenyeli.
Amikor hazaértem a boltból, még a szobájáig sem jutottam, de már tudtam, hogy nem él. Onnan tudtam, hogy hallottam a selymes csontzuhogást. A nagymama szerint, ilyen hangot a csontkutya ad ki, aki azelőtt költözik be az emberhez, mielőtt az meghalna, hogy megrághassa a lelkét. Utána pedig még egy teljes napig a házban marad.
A nagymama mesélte, hogy ő is hallotta a kaparászást, a recsegést, a csontzuhogást, amikor a nagypapa halt meg. Azt is mesélte, hogy ő nem félt tőle. Mert a csontkutya valójában jót jelent.
Én viszont féltem a csontkutyától. Már akkor is, amikor a nagymama még csak beszélt róla. Ezt egyszer meg is említettem neki, de ő csak nevetett rajta. Utána pedig vizet adtam a kezébe, mert kiszáradt a torka. A nagymama szerint nem a csontkutyától kell félnem, hanem azoktól az emberektől, akik majd értem jönnek, miután ő meghal. Ezek az emberek elvisznek, és olyan gyerekek közé raknak, akiknek nincs senkijük és soha többé nem fognak szeretni. Csak azért visznek oda, mert akinek nincs senkije, az nem érdemli meg, hogy szeressék.
Nagymama gyakran mesélt erről, miközben az ágyában feküdt, és nekem a kezét kellett fognom. Azt mondta, akkor is a kezét kell fognom, amikor majd meghal, hogy ne legyen egyedül. De én nem fogtam a kezét, mert a boltban voltam, hogy banánt hozzak neki, amit a nyelvére tehetek. Ilyenkor gyakran mondogatta, halkan, hogy én ne halljam (de nekem jó a fülem): A fenébe is, ez jobb, mint a Krisztus teste! Aztán elszégyellte magát, és sok keresztet vetett. Ha ilyenkor észrevette, hogy figyelem, úgy tett, mintha semmi sem történt volna és a dobozról kezdett beszélni. Újra és újra elmondta, mi vár majd rám, és hogy ne ijedjek meg tőle, mert itt hagyja nekem a dobozt, ami megvéd az egyedülléttől. Mi ez, varázslat? – kérdeztem tőle, ő pedig azt mondta: Az. És ilyenkor mindig a lelkemre kötötte, hogy addig nem nézhetek a dobozba, amíg nem jön el az ideje. És honnan fogom tudni, hogy eljött az ideje? – kérdeztem tőle sokszor, és ő mindig azt felelte: Tudni fogod!
Egyszer azt mondtam a nagymamának, ha meghal, felszököm a padlásra, és ott bujkálok majd, hogy soha ne találjon meg senki, és akkor nem fognak elvinni, és lehet még a dobozt sem kell kinyitnom. De a nagymama azt felelte, ne bujkáljak sokáig a padláson, mert a padlást mindig lesöprik, de úgy lesöprik, hogy soha nem marad semmi. Se fiú, se férj. Nem értettem, mire gondol, de nem magyarázta el. Inkább megint a nagypapáról kezdett mesélni, arról, hogyan szorított pisztolyt a saját szívéhez mielőtt meghalt, és arról, mennyire kaparászott aznap a falakban a csontkutya. Mert a csontkutya a falakban és a recsegő padlóban él.
A nagymama nagyon szeretett ezekről beszélni, a csontkutyáról és a nagyapa haláláról, hiába kértem, hogy ne tegye, mert félek, csak nevetett rajtam és kiszáradt a torka, meg azt mondta, hogy ezzel felkészít. Azt soha nem magyarázta el, hogy mire készít fel.
Tegnap meghalt a nagymama.
És én ezt már azelőtt tudtam, hogy bementem volna a szobájába. Épphogy letettem a banános szatyrom, már hallottam is a kaparászást, a csontzuhogást. A falakból jött. És hallottam a koccanásokat. A csontkutya teste összezörrent, ahogy mászott a falban.
Rögtön rohantam a nagymama szobájába. Megfogtam a kékes-ráncos kezét és szorítottam. De akkor már késő volt. Megérintettem a szívét. Nem vert.
A nagymama mindennap elmondta, ha úgy kicsesznének vele odafent, hogy a halála után nyitva marad a szeme, akkor nekem kell lecsuknom.
Lecsuktam.
Aztán rohantam a padlásra. Felmásztam a szálkás falétrán és bekucorodtam a sarokba. Sötét volt. (Még mindig az van…)
És hallottam a csontkutyát. Recsegtek tőle a falak és nyikorgott a padló. Féltem. Pedig a nagymama azt mondta, nem szabad félnem. Olyan bátornak kell lennem, mint amilyen a nagypapa volt. Nagyon bátornak tartotta nagypapát, ezért is mesélte el olyan sokszor a halálát. Azt mondta, őt nem gyűrte maga alá a rendszer. Igaz, lyukas szívvel, de egyenes gerinccel ment a halálba. Ezt se értettem, mit jelent, de a nagymama nem magyarázott meg mindent.
Eltelt egy nap, és még mindig a padláson bujkálok. Nem tudom, mikor jönnek lesöpörni. Azt sem tudom, mikor jönnek értem, hogy olyan gyerekek közé vigyenek, akiknek nincs senkijük, ezért szeretni sem lehet őket.
Minket ritkán látogatott meg bárki is. Ha pedig mégis, akkor a nagymama erőt vett magán, kimászott az ágyból és úgy tett, mintha nem lenne beteg. Ilyenkor azt mondta a vendégeknek, hogy én viselem gondját. De úgy mondta, mintha ez nem lenne igaz. Nevetve. És simogatásával összeborzolta a hajam.
Minket ritkán látogat meg bárki is, így ki tudja, mikor veszik észre, hogy a nagymama meghalt. Talán még nem kell félnem… talán még van időm…
A dobozra gondolok, amit a nagymama kérésére a padlásra hoztam. Azt mondta, csak akkor nyissam ki, ha nagyon félek, és nem akarok egyedül maradni. De most nem félek annyira. Eltelt egy nap és a csontkutya elment. Lejárt az ideje. Megrágta a nagymama lelkét és elment. Már nem recseg a falakban és nem nyikorog a padlóban. Ez jó érzés. Csak ne lenne itt olyan sötét.
Éhes vagyok. Tegnap óta nem ettem. De ahhoz, hogy egyek, le kell mennem a konyhába, mert még a banános táskát sem hoztam fel magammal. De honnan tudhatnám, nincs-e lent valaki, aki engem keres, hogy elvihessen? Lehet, már itt vannak…
Csengetnek.
Hallom, még a padláson is hallom, hogy a csengő elveri a szokásos bim-bamját.
Te jó ég! Csengetnek. Itt vannak. Tényleg itt vannak. Miattam vannak itt. Be fognak jönni és meglátják, hogy a nagymama halott.
Elvisznek.
Nem akarom, hogy elvigyenek. Még jobban összehúzom magam, és remélem, hogy nem vesznek észre. De a nagymama halott… tudni fogják, hogy egyedül maradtam.
Félek.
Megint eszembe jut a doboz. A varázsládika, ami megvéd. Ott áll, nem messze tőlem. Fogalmam sincs, mi lehet benne. A nagymama sohasem mondta. Csak annyit mondott, hogy akkor nyissam ki, ha értem jöttek és félek elmenni. A nagymama nem akarta, hogy elvigyenek. Azt mondta, az nem való egy olyan kislánynak, mint én. Azt mondta, túl sok embert vittek el a családból, hogy higgyen abban, az ilyenből bármi jó is kisülhet.
Elmászok a dobozhoz. Inkább olyan, mint egy láda. Kincsesláda. Varázsláda. Vajon mi lehet benne? Egy kis kulcs áll ki belőle. Elfordítom és kinyitom.
Pisztoly.
Egy pisztoly van a dobozban. Nem hiszem, hogy játék, mert túl nehéz hozzá. Az igazi pisztoly nehéz, a játék könnyű. Ezt a szomszéd kisfiú mondta, amikor egyszer háborúst játszottunk. Akkoriban a nagymama még sokkal jobban volt és ő is kijárt az utcára.
A pisztoly mellett egy kis papír hever. Kiveszem azt is. Írás áll rajta.
Az olvasás már jól megy. Nekem megy a legjobban az egész osztályban. Sokat gyakoroltam, amikor a nagymama aludt és nem kellett a kezét fognom.
Elolvasom: „Tedd a szívedhez és legyél olyan bátor, mint a nagypapa. Akkor nem maradsz egyedül, akkor együtt maradunk – Nagymama”.
Csengetnek. Még egyet. Újra szól a bim-bam. Itt vannak.
A nagymamát akarom. Mindig őt akarom. Vele akarok maradni. Nem akarom, hogy elvigyenek.
A pisztoly nehéz. Nem könnyű tartani.
Közben hallom, hogy a csontkutya visszajött.
Kaparni kezd a falban és a csontjai összezörrennek.
Hallom a selymes csontzuhogást…
