 |
| Mindenki ezt akarja, de úgyis Jimmy Jump lesz az első… 🙂 |
Szeretem a focit. Olyannyira, hogy épp készül egy ifjúsági regényem, aminek középpontjában egy utcai focibajnokság áll (nem is akármilyen, hanem egy misztikus focibajnokság, megspékelve varázslényekkel, mágiával, mágikus cselekkel és lövésekkel). Ebből gondolhatnátok, hogy most biztos vb lázban égek, és idegesít, hogy a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok szerkesztése erre az időszakra esik, és inkább a meccseket nézném, minthogy a regény utómunkálataival foglalkozzak naphosszat.
Nos, nem éppen…
És nemcsak azért, mert élvezem a szerkesztést (mielőtt a szerkesztőm elbízná magát, gyorsan leszögezném, hogy ez nem miatta van, egyszerűen csak nagyon szeretem a történetet, de azért annyit adjunk meg neki is, hogy különösebben ő sem rondít bele a hangulatomba. :D), hanem mert ma már teljesen mást jelent nekem egy világbajnokság, mint néhány évvel ezelőtt.
| ||
1998-ban követtem először világbajnokságot (húszéves jubileum, jeee!), aminek a hatásait a mai napig érzem, mert nemcsak arra jöttem rá, hogy focit nézni jó, hanem segített csapatot is választani.
Ezen a világbajnokságon láttam először Zinedine Zidane-t játszani, aki rögtön a kedvencemmé vált. Azonnal tudni akartam róla mindent, cipőméret, kiskutyája neve, miért izzad, mint egy ló, Pepsi vagy Coca Cola párti, de leginkább, hogy melyik csapatban játszik. Ez a csapat pedig nem volt más mint a… (dobpergés effekt) a Juventus. A Juventus, vagyis Olaszország menyasszonya, az Öreg hölgy, a zebrák és így tovább (a kevésbé hízelgő elnevezésekig).
 |
Amikor a kopasz kobak még meccseket, nem pedig embereket döntött el. |
Addig a szent pillanatig egyetlen Juventus meccset sem láttam, de akkor eldöntöttem, hogy a fiatalon a kopaszodás útjára lépő Zidane miatt én bizony Juventus szurkoló leszek (nyilván nem a kopaszodás adta meg a végső lökést). Aztán egy-két év múlva Zidane ment, ami fájt és rosszul esett, de én nem mentem vele az új csapatához, hanem maradtam a Juventusnál. Hiába, minden szerelem elkezdődik valahogy…
 |
 |
| Vagyis izé… |
 | |
Ezt akartam idetenni… Szóval, minden szerelem elkezdődik valahogy. |
Szóval az első világbajnokságom máris egy életre szóló kötelezettséggel ajándékozott meg, mert a Juventus körüli eseményeket azóta is napi szinten követem, meccset szinte soha nem hagyok ki, most is azért kell majd kábelszolgáltatót váltanom, mert új csatornára került az olasz bajnokság közvetítési jogai.
 |
Spíler tv, még nem ismerlek, de máris gyűlöllek. Nem kellett volna belerondítani a kényelmembe. Ha egyszer is streamvadászatra kényszerülök miattad, nagyon pipa leszek. |
Ezek után még mindig azt hihetnétek, hogy igazi focifanatikus vagyok, aki már alig várta a világbajnokságot, és biztos minden meccsre kíváncsi, csak azért, mert az focimeccs.
Pedig ez egyáltalán nincs így. Mert valahogy szépen lassan leépült a lelkesedésem.
Emlékszem a 2002-es világbajnokságra, a dühre, amikor a dél-koreai válogatottat pofátlanul a legjobb négyig csalták (érdekesség, hogy az Olaszország – Dél-Korea meccset elcsaló vezető bírót, az ecuadori Byron Morenót nyolc évvel később, hat kiló heroinnal a testén kapták el, amint megpróbált bejutni az Egyesült Államok területére). Ezt a vb-t még komolyan követtem, majdnem minden meccset láttam. Ahogy a 2006-os világbajnokságon is, ami Olaszország győzelmével zárult. Mivel a Juventus olasz csapat, és jelentős mennyiségű játékost ad az olasz válogatottba, rendszerint nekik szurkolok a nagyobb labdarúgótornákon. A 2006-os vb ilyen szempontból maga volt a Kánaán, mert az Olaszország – Franciaország döntőn, ha jól emlékszem, a két csapatban összesen nyolc Juventus játékos lépett pályára. Persze ezt kevesen tudják, ez a meccs mindenkinek Zidane testre elhelyezett fejeséről maradt emlékezetes.
 |
Nem mondom, hogy szép volt, de utálom annyira Materazzit, hogy nem zavart. |
Aki esetleg nem tudná ki volt Marco Materazzi, és hogy miféle matériából faragták, azoknak itt egy kis összefoglaló az életművéből:
Aztán jött a 2010-es világbajnokság, a nem európai fülnek való vuvuzelával, amitől a stadionok egy felbolydult méhkasra emlékeztettek, meg azzal, hogy az olaszok címvédőként a(z egyik legkönnyebb) csoportban ragadtak, szóval az egész versenysorozat hamar okafogyottá vált a számomra. Most megpróbáltam visszaemlékezni, hogy ki lett a világbajnok, és már majdnem feladtam, készültem arra, hogy ráguglizzak, amikor beugrott, hogy Spanyolország. Ezen kívül csak a holland Nigel de Jong habkönnyű belépője maradt meg a döntőből:
Innentől kezdve pedig megindult lejtmenet a számomra, egyre kevésbé érdekeltek az ilyen jellegű világesemények, sajnáltam az időmet olyan meccsekre, amik nem jelentenek nekem semmit. Idegen nemzetek válogatottjai pedig egyre kevésbé jelentenek. A 2014-es világbajnokságból például már semmit sem tudok felidézni azon kívül, hogy Németország – Argetina döntőt rendeztek, amit a németek nyertek meg. Ja, nem, bocsi ott volt még a brazilok 7:1-es veresége. Az csúnya volt.
Az az igazság, hogy ma már sokkal jobban kedvelem a klubfocit, mint a válogatott összecsapásokat. A Bajnokok Ligája sorozatot (amiben bajnokokat elvétve találni) nagyságrendekkel jobban élvezem és többre becsülöm, mint a világ- vagy Európa-bajnokságot, és állítom, hogy ezek a tornák nem a rajtuk feltűnő csapatok ereje miatt tűnnek nívósnak, hanem azért, mert csak négyévente rendezik meg, ezért ritkán lehet megnyerni őket.
Időm viszont a klubfocira sincs, így nem is pazarlom arra, hogy olyan csapatokat nézzek, amik teljesen hidegen hagynak. A Juventust már-már fanatikus módon követem, de például évek óta nem láttam egyetlen Real Madrid – Barcelona meccset sem, hiába nézi ilyenkor a fél futballvilág az El Clásico-t. Egyszerűen nem érdekelnek már más csapatok a Juventuson kívül.
Ilyen felvezetés után sejthetitek, hogy a mostani világbajnokság sem hozott különösen lázba (főleg, hogy az olasz válogatott ki sem jutott, a magyarról meg ne is beszéljünk), de azt nem állíthatom, hogy egyáltalán nem érdekel. Ugyan még egyetlen mérkőzést sem láttam az elejétől a végéig, de az eredményeket követem, és olykor-olykor bele is nézek a párharcokba. De azt vettem észre magamon, hogy én a világbajnokságon is a Juventusnak szurkolok.
Hogy lehetséges ez?
Úgy, hogy leginkább azok az összecsapások érdekelnek, amiken láthatok Juventus játékost játszani. Hogy mondjak egy példát, nézni akartam az Argentína – Izland mérkőzést, mert két Juventus játékos is a keret tagja, de amikor megláttam, hogy egyikük sem szerepel a kezdőben, inkább hagytam, és csak a 70. perc környékén kapcsoltam be a tévét, amikor már jó eséllyel beállhattak csereként. Vagy ugyanígy, a Brazília – Costa Rica meccsen, olvastam, hogy csereként beállt Douglas Costa, aki szintén Juventus játékos, és csak ezután kezdtem nézni a találkozót.
 |
Ők képviselik a Juventus a világbajnokságon. Pontosabban, néhányan már csak képviselték, és mostanra a nyári szabadságukat tervezik. 🙂 |
Szóval, oda a régi láz, sokszor csak háttérzaj nálam a világbajnokság, az viszont biztos, hogy az egyenes kiesés szakaszt már nagyobb odaadással követem majd, hátha visszacsempész valamit abból a hangulatból, amit gyerekként éreztem egy-egy ilyen világversenyen.
Nehéz lesz, mert azon kívül, hogy követem a Juventus játékosokat, egyik csapatnak sem tudok igazán szurkolni, és néha arra gondolok, bárcsak ne nyerné meg senki a világbajnokságot. 😀
