Az első csók és egyéb démonok (első fejezet)

Első nap

Október 1., vasárnap

Furcsa volt, hogy már nem dobog a szíve.

Reggel még jókedvűen futkározott, aztán lefeküdt,
kinyújtóztatta a mancsait, és elpilledt. Ki gondolta volna, hogy baja van?
Mármint beteges kutya volt, epilepsziás, legalábbis az orvosok ezt
valószínűsítették, és ha rátört a roham, megállíthatatlanul rángott, amitől a
frász jött az egész családra. Egyszer egy ér elpattant a lelógó fülében,
vérömleny keletkezett benne, amitől párnaszerűre duzzadt, és az összegyűlt
vércsomót ide-oda lehetett tologatni a bőre alatt. De akkor is… még csak
négyéves volt, a rohamaira gyógyszereket kapott, a fülét műtötték, mozgékony,
vidám kutya volt. Nem készült halni.

Anya vette észre.

Feltűnt, hogy már órák óta ugyanabban a pózban fekszik.
Megpróbálta felrázni, de semmi. Hogyan is kelthetett volna fel egy halott
kutyát?

A szobámba falfehér arccal nyitott be, de neki általában
sápatag a bőre, és ezzel, na meg a hosszú, sötét hajával úgy néz ki, mintha egy
régi fényképből lépett volna ki.

– Titán… elment… – hebegte.

– Mi az, hogy elment? – pattantam fel a laptopom mellől. –
Megszökött? Valaki megint nyitva hagyta az ajtót? Miért nem mentél utána? Apa
legalább keresi?

Titán egy jámbor labrador és golden retriever keverék volt,
nem ártott volna senkinek, de ezt csak mi tudtuk róla. Ha egy negyvenkilós,
ismeretlen, szabadon grasszáló kutya keresztezi a járókelők útját, úgyis
mindenki a legrosszabbtól tart.

– Nem úgy ment el… nem eltűnt…

– Hanem? – vontam fel a szemöldököm. Aztán leesett. – Nem,
az kizárt!

Ráláttam az emeleti szobám ablakából, ugyanúgy feküdt ott,
mint máskor. Esküdni mertem volna, hogy még a mellkasa is hullámzott, ahogy a
levegőt vette.

– Biztos csak rohama van, máskor is merevedett már meg
rohamtól – győzködtem magam, és már vágtattam is ki a szobámból. De a lépcsőn
lelassítottam. Nem akartam szembesülni azzal, ami lent várt rám, legyen az akár
egy halott kutya, akár roham. Megvártam, amíg anya mögém ér, és együtt mentünk
ki az udvarra. Ő odakint megállt a pázsiton, és az utolsó néhány lépést egyedül
tettem meg.

Akkor már tudtam, hogy baj van.

A mellkas emelkedés, amit az emeleti ablakból láttam, csak
illúzió volt, Titán élettelenül hevert a betonon. Odaléptem és megsimogattam.
Még meleg volt. A szeme üvegesen meredt a semmibe. Vége volt.

Meghalt a kiskutyám.

A negyvenkilós kiskutyám.

Sírás kaparta a torkom, de anya mögöttem állt, és nem
akartam bőgni előtte. Inkább csak tovább simogattam Titánt. A bundája
ugyanolyan selymes volt, mint addig, a halál nem koptatta meg a puhaságát.
Titánnak hosszú fekete szőre volt, és imádta, ha fésülgetik. Most gubancokat
keresgettem a bundáján, találtam is néhányat, mégsem tudtam, mit tegyek.
Fésüljem át? Még egyszer utoljára? Van ennek értelme? Mert életében ugyan
szerette, de most már…

nem

élt.

És eddig bírtam. Berohantam a házba, hogy végre
megsirathassam a kutyám, de odabent is csak fújtattam, a könnyek belém
szorultak.

Amikor legközelebb kimerészkedtem, Titán szemét lecsukva, a
bundáját rendezetten találtam. Apa fésülte ki. Máskor is majdnem mindig ő
csinálta, talán most is így volt a helyes. Újból megérintettem a kutyám testét,
ami most már sokkal hűvösebbnek tűnt.

Még soha nem éreztem a halottak hidegségét.

Apa lopakodott mögém. Magas, vékony férfi volt, aki gyakran
görnyedten vagy meghajtott fejjel járt, mintha nehezen viselné, hogy a tömeg
fölé magasodik. Most a kevés ránca mintha mélyebben szántott volna a bőrébe,
meglátszott rajta a veszteség, és hiába nézett rám, a tekintete elkalandozott,
a távolba csúszott a fejem felett.

– Patrik, tudod, mit kell csinálni egy kutyatetemmel? –
szólított meg óvatosan, mintha szégyellne kérni. Az elnyűtt mackónadrágja
zsebében kotorászott a semmi után.

Megráztam a fejem. A hátsó kertbe mégsem temethetjük el.
Vagyis eltemethetnénk, de ott a szüleim hobbikertet tartanak fent, kevés a
hely. Meg amúgy is… Abból a földből együk a zöldségeinket, ahol a házi
kedvencünk oszladozik?

– Akkor megtennéd, hogy utánanézel? – kérdezte apa.

Azt hittem a neten mindenféle „házi praktikával” találkozom
majd, amikben az emberek leírják, hogyan szabadultak meg a kedvenceik testétől,
de meglepően gyorsan értelmes megoldás került elém.

Visszamentem a szüleimhez, akik éppen a konyhában kávéztak,
és elmondtam, hogy találtam egy céget, ami vállalja, hogy elhamvasztja a házi
kedvenceket és urnában visszaadja a hamvakat. Csak elég sokba kerül.

– Akkor is ezt választjuk – egyenesedett ki apa. – Nem fogom
idegen helyen elásni, szemétre dobni meg főleg nem. Ez a legtisztességesebb,
amit tehetünk vele.

Ennyiben maradtunk.

Hallottam, ahogy anya felhívja a hamvasztókat, és
megbeszélik a részleteket, többek között azt, hogy hiába van vasárnap, egy órán
belül eljönnek Titán testéért, mi pedig hófehér porcelán urnában kérjük vissza
a hamvait. Anya vacillált a fekete és a fehér között, de hogy legalább a
külsőségek ne legyenek végtelenül komorak, az utóbbi mellett döntött.

Nem akartam otthon lenni, amikor a hamvasztó cég kocsija
megáll előttünk. Nem akartam látni, ahogy idegen kezek csomagtartóba pakolják a
kutyámat, felkészítve arra, hogy végleg eltávolítsák a világból. Utoljára még
leültem a kinyúlt teste mellé, és percekig simogattam. Addigra már teljesen
kihűlt. Végül sétálni indultam, hogy egyedül gyászolhassam.

Séta közben Titán fotóit nézegettem a telefonomon. Az elmúlt
évben készüléket cseréltem, így a kölyökkori képei nem voltak előttem, de így
is jól emlékeztem rá. Amikor hozzánk került, igazi kis gömböc volt, fekete
szőrgolyó, a mellkasán egy hosszú fehér folttal, amitől úgy nézett ki, mint egy
szőrös pingvin. Ahogy nőtt, gyakran a földön vagy lépcsőkön ülő emberek mögé
lopózott, hátulról a nyakukba ugrott, hogy a fülüket nyaldoshassa. Máskor pedig
leszökött a hátsó kertbe, és a bokorról legelte le a málnát vagy az uborkát.
Imádta a gyümölcsöket és a zöldségeket.

Életemben először fordult elő velem, hogy annyira elmerültem
a gondolataimban, hogy azt sem tudtam, merre megyek, de egyszerre azt vettem
észre, hogy elkeveredtem a Tihanyi utcába. Nem szoktam erre járni. Más se
nagyon, általában mindenki kerüli. Kerüli „a házat”. Ennek ellenére a ház előtt
most is virágok és mécsesek sorakoztak. A liliomok és az olvadt viasz illata
bekúszott az orromba, temetői hangulatot teremtve, és még nyomorultabbá téve a
kedvem. Talán mégsem kerüli mindenki ezt a helyet, és csak azért hiszem ezt,
mert engem viszont kiver tőle a víz.

Két éve történt.

A házban meghalt egy kislány. Egy nyolcéves kislány. Majsai
Renáta.

Nemcsak meghalt, hanem megölték. Állítólag brutális módon
végeztek vele, de a pontos körülményeket nem ismertem. Akkoriban kezdtem a
gimit, tizennégy éves voltam, kollégiumba kerültem, és a szüleim nem
nehezítették a lelkem a részletekkel, nekem pedig nem volt kedvem utána nézni.
Azóta sem. Így is elég rémisztő ez a szarság. Főleg, hogy a gyilkost nem kapták
el. Lehet, hogy most is köztünk él. Szeretném azt hinni, hogy csak egy átutazó
elmebeteg volt, de mi van, ha nem? Ha tegyük fel, ismerem is? Na, ebből nem
kérek én. Ha ezen töprengenék, eldurrantanám a saját agyam.

Mi a francért öl meg valaki egy nyolcéves kislányt?

És a mi a francért van az, hogy amikor két év elteltével
nézem a hervadó virágokat és az olcsó mécseseket, képes vagyok azt hinni, hogy
a kutyám elvesztése legalább akkora fájdalommal jár, mint annak idején a
kislány szüleinek fájdalma volt? Tudom, hogy nem szabadna így lennie, mert egy
emberélet többet ér az állaténál… de Titán nekem több volt, mint egy állat. És
rohadtul fáj.

Inkább otthagytam a házat, mielőtt túlságosan rossz embernek
érezném magam, és hazamentem. Ha a hamvasztók pontosan voltak, már el kellett
vinniük Titán testét.

Mire visszaértem, az udvarunk üres volt. Vagy talán több is
annál… elhagyatott.

Elindultam a bejárati ajtó felé, amikor megszólítottak a
szomszédból.

– Mi történt nálatok? – kérdezte egy lágy női hang.

Az alacsony oldalkerítés mellett a szomszéd Erika állt.
Hosszú, szőke haja szabadon omlott le a hátán, a szemében pedig mindig olyan
pajkos fény csillogott, amitől az ember elhiszi, hogy bármilyen őrültségben
cinkosa lenne. Harminc múlt, majdnem kétszer annyi idős, mint én, de szerintem
tizennyolcnak is eladhatná magát, én például az első találkozásunkkor kapásból
letegeztem, ami így is maradt.

– Meghalt Titán – feleltem halkan. – A testét elvitték
elhamvasztani.

– Nem! – kapta a szája elé a kezét, és a szeme máris megtelt
könnyel. Nagy szeme volt, amiben könnyen elveszik az ember.

Nem lepett meg a reakciója, Titánt mindenki szerette, és, a
postást kivéve, ő is így volt mindenkivel.

Beszédelegtem a házba, hogy ne lássam, amint Erika
megsiratja a kutyámat. Egyáltalán nem akartam sírni látni. A friss szomorúsága
nem illett az örök vidámságához. Vannak, akiknek jól áll a sírás, de az ő
szépségét felszabdalják az arcán lepergő könnyek. Még csak két éve volt a
szomszédunk, de az egész családom jól kijött vele. Mondjuk anya furcsállta,
hogy egy ilyen csinos nőnek nincs párja, és nem igazán fordulnak meg nála
férfiak. A csinosságával egyetértettem, annak viszont kifejezetten örültem,
hogy nem járnak hozzá férfiak. Úgy éreztem, mintha így több jutna belőle nekem.
Pedig semmi sem jutott…

 Erikát, ahogy sokan
másokat is, a gyerekgyilkosság hozta a városba. Ez egy kisváros, ha történik
egy brutális gyilkosság, főleg, ha még az elkövetőt sem kapják el, az lenyomja
az ingatlanárakat. A gyerekhalál, ami a szülőknek elviselhetetlen fájdalom
volt, az másnak olcsó házvásárlást jelentett. Rohadt dolgok ezek.

– Összepakoltál már? – kérdezte anya, amikor bementem a
házba.

– Szerinted? Pont ezzel volt kedvem foglalkozni…

– Akkor siess, a vonat nem vár meg.

– Muszáj ma visszamennem? – sandítottam fel. – Végül is,
meghalt egy hozzátartozóm…

– Az osztályfőnököd biztos odáig lenne, ha a kutyád miatt
nem mennél iskolába.

– Mikor hozzák vissza a hamvakat?

– Már holnap, de ne aggódj, megvárunk a temetéssel.

– Csodás… – dünnyögtem. Nem akartam Titán halálát
kifogásként használni, de elég pocsékul éreztem magam, hogy ne akarjak
visszamenni a kollégiumba.

Nem mintha lett volna beleszólásom a dologba. Két óra múlva
már a vonaton zötykölődtem Debrecen felé. Az utazótáskám a frissen mosott ruhák
és az elcsomagolt vasárnapi ebéd illatának érdekes egyvelegét lökte ki magából,
de ez legtöbb csomagra igaz volt. Körülöttem táskák halmaza, az ülőhelyek hamar
elfogytak, de én még időben befészkeltem magam az ablak mellé. Bár a vasárnap
délután a kollégiumokba igyekvők ideje, én befordultam az ablak felé, hogy ne
lássak senkit, és nehogy valami idősebb alak felcammogjon a vonatra, és
elvárja, hogy átadjam a helyem. Nem volt kedvem jófejkedni senkivel.

A koliba későn értem, a szobánkat mégis majdnem üresen találtam.
Csak Olivér, az egyetlen normális szobatársam bóklászott a folyosón. Jól
kicsesztek vele a szülei, amikor Albert Olivér Gábornak nevezték el, és három
keresztnévvel sújtották. Egyesek Olivérnek, mások Albertnek hívják, és
szerintem sokan nem is tudják, hogy melyik az igazi keresztneve. Olivér velem
egy magas, szőke fiú, nagyobb darab, ő azt mondja, mackó típus, akihez
szeretnek odabújni a lányok, de ez utóbbira még nem volt precedens, hiába van
rajta már jó ideje az ügyön.

Ledobtam a táskám az ágy mellé, és mélyet szippantottam a
szobai levegőből. Állott izzadság bűze szállt a fejembe, mintha nem
szellőztettek volna hétvégén, és a pénteken itt hagyott szagunk fogadott volna
minket vasárnap is. Olivér is érezhette, mert azonnal ablakot nyitott.

Ilyenkor általában rögtön elkezdjük kitárgyalni a hétvégét,
de a némaságomból kikövetkeztette, hogy valami nincs rendben, és kérdezgetni
kezdett. Erőt vettem magamon, és elmeséltem neki, mi történt Titánnal, de még
mindig annyira rongy érzés volt, hogy nem akartam sokáig a témánál időzni.
Felvetettem, hogy menjünk el a konditerembe.

Olivér nemet intett, majd a fejével a szoba két üres ágya
felé bökött.

– Már ott vannak, gyúrnak – mondta. A hangja is brummogós
volt, mint egy igazi medvének.

A „gyúrnak” a két másik szobatársunkra utalt, akik általában
minden szabadidejüket a kondiban töltik, és a lökött haveri társaságukkal
szórakoztatják magukat. Nem elviselhetetlenek, de ha tehetem, inkább két lépés
távolságot tartok tőlük. Az arcuk akkora, hogy más már nem is nagyon fér
melléjük, akkor meg mit erőlködjek? Elsőben még együtt kezdtünk kondizni, de
náluk normálisnak számít, ha a legjobb barátjukat is folyamatosan szívatják, én
meg, ha lehet, inkább megúsznám az ilyen baszogatásokat.

Elővettem a gitáromat és pengetni kezdtem. Olivér azt hitte,
gyakorlok, ezért nem faggatózott tovább, amiért igazán hálás voltam. Próbáltam
egy saját számot kitalálni, valami kellően gyászosat, de eddig akárhányszor
megszállt az ihlet, mindig kiderült, hogy akaratlanul is egy ismert dalt koppintottam
le. Most pedig még az álihlet sem jött, ezért jobb híján a Mad World-öt játszogattam, de többször is belerontottam. A
szobaajtó legközelebb kevéssel a takarodó előtt vágódott ki. A két szobatársam
lépett be rajta röhögve.

Hogy ezek mindig röhögnek valamin…

Császár Dávid érkezett elsőnek, magas gyerek, hörcsög pofa,
de az elmúlt évek edzései meglátszottak rajta, a válla széles, a karja izmos, a
lába… a lábnapokat nem szereti annyira. Hehe!

Rögtön odalépett hozzám, lekezeltünk, majd ugyanígy tett Bali
Ádám is, aki termetre hasonlított Császárhoz, de az ő bőre vakítóan fehér volt,
a haja aranyszőke, mintha a napba mártotta volna, az arca pedig egy fiúbanda
válogatójára kívánkozott. Kettejük közül ő volt az értelmesebb és az
elviselhetőbb. A sokkal elviselhetőbb.

– Olyan búval baszott vagy – mondta nekem Császár, és már
fordult is el, úgy folytatta. Mindig úgy beszélt, mintha a szája tömve lenni
valamivel. Flegmán, lekezelően. – Mi van veled?

– Meghalt a kutyám – próbáltam rövidre zárni a beszámolómat.

– Mármint megdöglött – javított ki.

– Tessék?

– Az emberek szoktak meghalni.

– Na, most nyelvtan náciskodni fogsz? – röhögött Bali.

– Ez nem náciskodás, hanem így van. Az emberek meghalnak, a
kutyák megdöglenek, kimúlnak, elpusztulnak. Válassz! Ez a kutya is ugyanúgy
megdöglött, mint akármelyik másik.

– Az én kutyám nem megdöglött, hanem meghalt! – fortyantam
fel. – Fogod?

– Mi van már, ma sem tolták beléd a dilibogyóidat? –
legyintett Császár, majd a fejével jelezte Balinak, hogy mehetnek zuhanyozni.

– Hagyd rá – nyugtatott Olivér, miután kiléptek a szobából
–, bunkónak született.

– Tudom – húztam el a szám, de képtelen voltam elengedni a
dühöm. Utálom, amikor leblokkolok, és nem tudok visszavágni. Persze, mit is
mondhattam volna? Magyarázzam neki, hogy milyen volt Titán, hogy egy ilyen
élőlény biztosan nem megdöglik, hanem igenis meghal? Magyarázzam, egy ilyennek? Felesleges.

Megvártam, amíg Császár és Bali visszajön, és csak utána
mentem zuhanyozni. Azt hittem, a víztől lehiggadok, de tovább dühöngtem. Gyűlöltem,
hogy lefitymálják a veszteségem.

Nem akartam tovább erőltetni a beszélgetést, ezért kivártam
a takarodót jelző csengőt, és csak utána mentem vissza a szobába. Pechemre még
mindenki ébren volt, a villany felkapcsolva.

– Még mindig nyomott vagy – jegyezte meg Császár. – Na, jó,
igyál egy kis szíverősítőt – majd meglóbált a kezében egy apró üveget. – Jó kis
hazai.

– Tedd már el! – dörrent rá Bali. – Mindjárt ideér a tanár.

– Nyugi van… – lazázott Császár, de azért gyorsan eltüntette
az üveget a szekrényében.

És már meg is hallottuk a cipők kopogását a folyóson.
Mindenki bevágta magát az ágyába.

– Itt miért van még felkapcsolva a villany? Nem hallottátok
a csengőt? – nyitott be az éjszakai ügyeletes, de nem várt választ, hanem már
nyomta is le a kapcsolót. – Jó éjszakát!

Pár percig csend volt, ilyenkor mindenki kivár, hogy a tanár
messzire érjen, de utána újra folytatódik az élet. Annyi a titok, hogy halkan
kell bandázni, és a villanyt soha nem szabad felkapcsolni.

Császár máris kimászott az ágyából, és az üvegét kereste.
Minden vasárnap becsempészett valami piát, nem sokat, csak épp annyit, hogy
elmondhassa, megint megcsinálta, aztán este megitta. Vagyis megittuk.

– Beszálltok, vagy mi lesz? – kérdezte.

A sötétben láttam, hogy Olivér és Bali is mozdul, és
meghúzzák az üveget. Nem rajongtam ezekért az estékért, mert tartottam a
lebukástól, de én is mindig beálltam a sorba, igaz, mindig csak annyit ittam,
hogy Császár ne kezdhessen ki miatta.

– Mi van, Eppel? – szólt oda nekem Császár. – Te nem jössz?

– Kösz, kihagyom – flegmáztam.

– Most megsértődtél, hülyegyerek?

Összeszorítottam a fogamat, és inkább nem szóltam semmit.

– Hé! – csattant fel Császár, de most békülékenynek tűnő
hangot ütött meg. – Még mindig a kutya miatt fújsz? Mindig azt mondtad, hogy folyton
dögrováson van, lehet, hogy jobb is neki, hogy megdöglött, nem?

– Ne legyél már ennyire gyökér! – szólt neki Bali.

– Most mi van? – értetlenkedett Császár.

A vicc az, hogy tényleg nem értette, mi a baj, ő így akart
vigasztalni. Bennem viszont elpattant valami… vagy inkább eltört? A mécses…?
Titán tényleg beteges kutya volt, de hogy jobb lett volna neki a halál? Hogy az
én kiskutyámnak, akit kölyökkora óta ismerek, jobb halva, mint élve mellettem?

Nem bírtam tovább tartani, az egésznap visszafojtott sírás
most tört ki belőlem. De miért itt, miért most? Miért nem tudtam otthon bőgni,
nyugiban? De nem volt mit tenni, szipogtam és sírtam. Megpróbáltam a párnámba
fúrni a fejem, hogy elfojtsam a zajokat, de ez aligha sikerült.

– Most már sír is, baszod… – hallottam meg.

Senki nem reagált rá, de a hangokból kikövetkeztettem, hogy
Olivér és Bali visszamásznak az ágyukba. Véget ért az iszogatás. Én viszont
csak sírtam és sírtam. Megsirattam egy elveszett barátot.

Mire sikerült lenyugodnom, a többiek már elaludtak. Biztosra
vettem, hogy ezt a kis kitörést holnap kegyetlenül meg fogom bánni. Mindegy,
volt már rosszabb is.

Hirtelen ébredtem. Talán nem is aludtam igazán, csak
elbóbiskoltam, és félálomból riadtam fel. A szemem még nedves volt.

Egy erőteljes, idegen szag rázott fel.

Ázott kutyaszagot éreztem. Egy pillanatra befúrta magát az
orromba, de gyorsan el is illant. Nem foglalkoztam vele, de a bensőmet
idegenség érzése nehezítette el. Azelőtt még soha nem tapasztaltam ilyet.

Apró, halk szuszogásokra figyeltem fel. A szobatársaim? Nem,
ebben volt valami állatias. Megremegett a testem, és kellett egy kis idő, mire
lenyugodtam. Füleltem egy keveset, de a hangok megszűntek.

Kidörgöltem a szememből az utolsó könnycseppeket.
Örülhettem, hogy csak rövid időre aludtam el, és nem összetapadt szemhéjakkal
ébredtem. Kiszálltam az ágyból, hogy kimenjek inni, amikor megláttam az
ajtóban…

Titán ült ott.

Az ajtóban ült a halott kutyám.

A mellkasa lassan mozgott, mintha szuszogna.

Felemelte a fejét, és rám nézett. A pofája torzan
vicsorgott, fogain felszaladt a bőr, pont, mint a rohamaikor.

Ordítani akartam. Felkelteni mindenkit, hogy más is lássa
ezt a képtelenséget, de a szó és a kiáltás a torkomon akadt. Éreztem, ahogy a
hideg libabőr végigpattogzik a testemen. Féltem.

Reszkettem.

Alig mertem Titánon tartani a szemem, de az feltűnt, hogy a
szőrének volt valami halvány, kékes fénye, ami még sötétebbé tette a szoba
árnyait. Mintha egy szellemtest ragyogott volna előttem.

Amikor Titán észrevette, hogy figyelem, felállt, rám mordult,
majd átsiklott a zárt ajtón. Egyszerűen eltűnt a szemem elől.

Csak a jeges dermedtséget és az ázott kutyaszagot hagyta
maga után.

Mégis mi a franc volt ez?

Visszaugrottam az ágyamba, a fal felé fordultam, és reggelig
nem is mertem arra nézni, ahol Titán szellemét láttam.

A második fejezetért kattintsatok ide.