A bevezetés helye
Hú, de rég írtam blogbejegyzést. Talán egy évvel ezelőtt, a borítótervező pályázatomnál, ami amúgy egy pályázati felhívás volt, szóval itt is rezeg a léc. De a könyvhét most olyan élményt adott, hogy muszáj írnom. Persze még így is tűnhet felesleges szócséplésnek ez a bejegyzés, hiszen érkezik könyvheti TikTok és YouTube videóm is, de az előbbi az lényegében egy hangulatmontázs, az utóbbiban pedig nem magamra, hanem a kiadó többi szerzőjére koncentrálok.
Alkalmi érzelgősség
Szóval több, mint egy év után, a szokásostól eltérően nem nyáron, hanem szeptemberben rendezték meg a könyvhetet, és nemcsak a Vörösmarty téren, hanem a Dunakorzón is. És szerintem sokkal jobb volt így. Mármint a helyszín szempontjából.
Az elmúlt másfél évben megtanultuk, hogy kétkedéssel fogadjunk bármilyen rendezvényt, így én is sokáig bizonytalanul vártam, és nagyjából két héttel a könyvhét előtt kezdtem hinni abban, hogy ezt tényleg megtartják majd. Ez a másfél éves rendezvénynélküliség pedig ráébresztett egy-két dologra. Amikor az első dedikálásomra mentem még a 2016-os könyvfesztiválon, izgultam. Aztán idővel rájöttem, hogy itt nincs mitől félni, olyan emberekkel találkozom, akik szeretik a munkáim, akik találkozni akarnak velem. Olyannyira belerázódtam ebbe a szerepbe, hogy már természetesnek vettem. Kimegyek dedikálni, jönnek hozzám, aláírok, hazamegyek. Rutinszerűen. Aztán ebben a másfél évben, amikor lehetetlen volt olvasókkal találkozni, amikor nem volt alkalmam aláírni egyetlen könyvet sem, rájöttem, hogy mint olyan sok minden mást, ezt sem vehetem természetesnek, nem tehetem rutinná, hogy mások eljönnek hozzám és találkozni akarnak velem, mert nagyon könnyen elmúlnak az ilyen dolgok. Elég hozzá egy vírus. Szóval köszönöm mindenkinek, aki eljött. Gyertek máskor is, mondjuk az új könyvemmel, de felőlem akkor is jöhettek, ha már mindent aláírattatok, csak egy pár perces beszélgetésért, vagy egy közös képért.
Rita, az ész
A könyvhetet rengeteg bizonytalanság előzte meg, többször beszélgettünk róla Eszes Ritával és Róbert Katalinnal, és mi sem tudtuk, hogy mire számítsunk. Kevesen lesznek, tartva a járványtól, vagy pont az ellenkezője, kiéhezett tömegek lepik el a Vörösmarty teret? Rita dobta be az ötletet, hogy dedikáljunk hárman, olyan írózónásan. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez jó ötlet-e, vagy ennyi kihagyás után célszerűbb, ha mindenki a saját közönségével foglalkozik, ráadásul akkor vált biztossá, hogy Katinak megjelenik az új regénye a könyvhétre. Mondtam is neki, hogy egy új könyvnek kijár az önálló dedikálás, de ő inkább a csapatban maradt. Plusz Rita kitalálta, hogy két órányi dedikálási időt kérjünk, mert… fogalmam sincs, miért. Ez is ilyen ijesztő momentum volt, mert ha mégsem jönnek az emberek, elég kínos a második órában is egymást szórakoztatni a kis táblácskáink mögött.
Végül kiderült, hogy néha Ritának is elsülhet jól egy-két ötlete. 🙂 Egyrészt a könyvhéten rengetegen voltak, hosszú sor állt hozzánk kezdéskor, a hármas dedikálás pedig kifejezetten jó ötletnek bizonyult, mert nagyon sokan jöttek olyanok, akik mindhármunkhoz hoztak könyvet, és egyszerre dedikáltattak nálunk. Ha külön időpontokban vagyunk, esetleg külön napon is, nem biztos, hogy mindenki megteheti, hogy egyenként ellátogasson hozzánk. Így egy kicsit megkönnyíthettük az olvasók dolgát. 🙂
A Lilik támadása
Magát a dedikálást nagyon élveztem, sorban jöttek az emberek, ha pedig épp üresjárat akadt a második óra egyes szakaszaiban, akkor nagyon jól működött, hogy hárman vagyunk, és van kihez szólni. Szerencsére utóbbi csak ritkán fordult elő, ezért gyakran a konkrét könyvek aláírásakor szórakoztattuk egymást egy kis piszkálódással. Rita és én kis piszkálódással, Kati viszont egyszer akkorát szúrt oda Ritának, hogy még most is fáj, ha rágondolok. 😀
Még a dedikálás kezdete előtt észrevettem a sorban L. J. Wesley írótársamat a könyveimmel a kezemben, akivel a közösségi médiából már ismerjük egymást, de személyesen még nem találkoztunk. Oda is léptem hozzá, és elmondtam, hogy látom miket posztol, hogy mennyire azonos az érdeklődési körünk, és ha gyerekkorunkban kerülünk egymás mellé, mondjuk suliban, biztos hosszú távú barátságot kötünk. 🙂
Ilyen közösségi médiás ismerős volt a dedikáltatók között Emilly Palton is, a Néma bűnök szerzője, de bevallom, én csak utólag raktam össze a képet, amikor láttam egy bejegyzését, hogy milyen könyveket szerzett be a könyvhéten. Ezért utólag is bocsi. 🙂 De amúgy, ha leültök mellém ilyenkor, és úgy gondoljátok, hogy nekünk ismernünk kellene valahonnan egymást, nyugodtan kérdezzétek meg, hogy Hé, mi van, nem ismersz meg, te lüke? 😀
Aztán érkezett egy lány, akitől megkérdeztem, hogy hívják, mire ő mondta, hogy Lili, de az ő lába nem nagy. Vagyis elsütött egy poént Az első csók és egyéb démonos Lilivel kapcsolatban. Nem is tudom, hogy történt-e már ilyen velem, szóval nagyon tetszett. 😀
Utána érkezett még egy Lili, aki nagyon ismerős volt, és most már tudom is hová tenni, és ha jött volna még egy Lili, akkor az egész írásnak az lenne a címe, hogy a Lilik támadása, de így be kell érniük egy alcímmel. 🙁 Mi ebből a tanulság? Jöjjön minél több Lili a dedikálásaimra. 🙂 Mondjuk a következő regényem dedikálására.
Mert ez a másik tanulság. Általában megkérdezem az embereket, hogy olvasták-e már a könyvet, amit aláíratnak, és ha igen, azt is megkérdem, hogy tetszett-e neki. Most Az első csók és egyéb démonokra mindenki azt mondta, hogy igen, nagyon (nyilván, mi másért jöttek volna el?). Ezután megkérdeztem tőlük, hogy tudják-e, hogy idén érkeznie kell az új Vörös pöttyös regényemnek, a Tested és lelkednek. És nem tudták. Lényegében senki sem tudta. Persze, még semmi sem száz százalékosan tisztázott, de azt hiszem, itt az ideje, hogy el kezdjek foglalkozni az új regény marketingjével. 🙂
Aztán előfordult, hogy ajánlani akartam Az első csók és egyéb démonokhoz és A jövő harcosaihoz készült instanovelláimat azoknak, akik ilyen könyveket hoztak, de elfelejtettem a címüket, aztán szégyenszemre meg kellett néznem instán, hogy miket írtam. 😀 Amúgy az instanovellák leálltak egy ideje (feltűnt valakinek?), de hamarosan visszatérnek, reményeim szerint már szeptemberben.
Összességében azt kell mondjam, hogy ez volt az eddigi kedvenc dedikálásom (ki gondolta, hogy az ember választ magának kedvenc dedikálást?). Sokan jöttek, sok könyvszerető emberrel találkoztam, és nagyon-nagyon hosszú idő után. Egyszerűen jó volt. Gyertek máskor is. 🙂 És ha jöttök hozzám, és van bármilyen kérdésetek, tegyétek fel. Ne szégyenlősködjetek semmiben. Nem kell feltétlen rohanni. Ha már eljöttetek, ha már sorban álltatok, megérdemelitek, hogy azt a pár percet rátok szánjam, és ne csak futtában aláfirkáljam a könyveteket. Szóval csak bátran. 🙂
Kamerával a tömegben
A dedikálást leszámítva, ahol két órát ültem, nekem a könyvhét igazi jövésmenés volt. A telefonom szerint három nap alatt nagyjából 36 kilométert sétáltam, amiben nyilván benne van a kiérkezés, hazajutás, ilyesmik, de akkor is. A magam kedvére nem is nézelődtem, ha hiszitek, ha nem, úgy fejeztem be a könyvhetet, hogy nem vettem SEMMIT. Egyetlen forintot sem költöttem el. Ezt csináljátok utánam. 😀
A rohangálásom oka pedig az volt, hogy felvételeket készítettem a videóimhoz, szóval jártam ide-oda a két helyszín között. Közben persze rengeteg emberrel találkoztam, más kiadók íróival, házon belüli írókkal, de megismertem pl.: Livits Rékát, a kiadó új szerzőjét is. A KMK-s írók javarésze pedig ugye szerepel majd a YouTube videómban is.
(amúgy úgy látom, valaki álinformációkat terjeszt a pólóján… és nem, nem Tibi az)
És most az írás végére kanyarodva, megállapítom, hogy hihetetlen volt ez a könyvhét. Szerintem én még nem találkoztam ilyen tömeggel, ami azért is volt szembetűnő, mert most két helyszínen tartották a rendezvényt, de szombaton így is tömve volt a Vörösmarty tér, keresztül-kasul álltak a sorok, akik dedikálásra vártak valakinél. Egyszerűen érezhető volt egyfajta kiéhezettség, mert úgy tűnik, a másfél év kényszerszünet nemcsak az írókban, hanem az olvasókban is megszülte a találkozás igényét.
És higgyétek el, nem túlzok, amikor a tömegről beszélek. Én már csak tudom, hiszen általában kamerával a nyakamban, a hátamon táskával, a vállamon pedig egy állvánnyal próbáltam áttörni rajta. 🙂
Külön alfejezet a TikTok videómnak
A cím nem vezet félre, ez egy külön alfejezet a TikTok hangulatmontázs videómnak. Nézzétek meg!
@gabor.bessenyei Ilyen volt a könyvhét. ##bessenyeigábor ##író ##könyvhét ##dedikálás ##regény ##irodalom ##writerslife ##könyvmolyképző ##books
♬ eredeti hang – gabor.bessenyei
A levezetés helye
Szombat este még volt egy kis összeülés a KMK standjánál, ahová ellátogatott a kiadó néhány írója, másnap pedig maga Katona Ildikó, a kiadóvezető is tangózott a színpadon, de ez már csak amolyan levezetés volt számomra. Még akkor is, ha vasárnap is rohangáltam, mint a mérgezett egér, sőt, még hétfőn is jártam a Vörösmarty téren meg a Dunakorzón, és láttam, ahogy szétszedik a standokat. Az igazi adrenalin fröccsöt viszont szombaton kaptam meg, ami annyira felpörgetett, hogy már most akarom a novemberre tolt könyvfesztivált. Azonnal. De nem fogom megkapni. Mert már érkezett is a hír, hogy a könyvfesztivál elmarad, és legközelebb 2022-ben, a szokásos áprilisi időpontban tartják meg. Remélem, akkor már tényleg találkozhatunk. Mondjuk, amikor a Tested és lelked című új regényemet hozzátok aláírni. 🙂 (Vagy álmodozzak egy évvégi könyvbemutatóról? :D)
Kati új regénye A. M. Aranth, avagy Holló-Vaskó Péter. Mindig öröm találkozni vele. Kivéve, ha a falud akarja feldúlni. Akkor nem olyan jó. Emilly Palton szemből is 🙂 Kae Westa a majmos tollam iránt érdeklődik Anna a blogról 🙂 Majomkodás Ritával
