Az első évem íróként

Úgy láttam, a blogger és írós világban népszerű szokás
december végén év végi összegzést írni, és úgy terveztem, ebből most én sem
maradok ki. De természetesen hiába a vágy, ez nem jött össze időre, és átcsúsztam
az új évre. De semmi gond, a lényeg, hogy végre készen állok arra, hogy
elmeséljem, milyen volt az első évem íróként.

Na jó, kicsit csalok vele, mert bő egy évet veszek, és onnan
indítom az első évemet, amikor megjelent az első regényem, 2015. december
elején. Persze felmerülhet a kérdés, hogy tényleg ez volt az első évem íróként?
Talán ezelőtt nem írtam, hogy nem tartottam magam írónak? Azt kell mondjam,
hogy tényleg nem tartottam. Nem is hirdettem az ismerőseim körében, hogy mivel
próbálkozok. Sokan, sokféleképpen értelmezik, hogy mikortól számít írónak az
író, de az biztos, hogy nekem szükségem volt arra, hogy megjelenjen az első
regényem. Arra, hogy egy tőlem független ember lásson benne lehetőséget, ki
akarja adni, és arra, hogy legyenek olyanok, akik pénzt áldoznak azért, hogy
olvassák a történetem. Igen, én csak azóta vagyok író, hogy a boltok polcaira
került az első regényem. Mások meg azóta, hogy fejben elkezdték szőni az első
történeteiket, és ezeket le is írták valahová. Kinek hogy.

De akkor rá is térek A feledés folyója megjelenésére. Ugye
ez nem is olyan rég történt, ez volt az év megkoronázása, a csúcs, hiszen kétkötetes
szerző lettem. Mondhatni, most már nem lehet véletlennek titulálni, hogy
megjelent az első regényem, mert rögtön itt a második is. Ez már jelent
valamit. Tizenhárom hónnappal ezelőtt még semmi nem volt a kezemben, most pedig
már a második kötetem szorongatom. És tudjátok milyen érzés, amikor kézbe
veszem A feledés folyóját és nézegetem?

Hiányérzet van bennem.

Nem, nem a történet miatt. Sokat dolgoztam rajta, sokat
dolgoztunk rajta a szerkesztőmmel is, és szerintem fejlődtem A jövő harcosai
megírása óta is, az eddigi kritikák pedig (például ez, ez, meg ez és ez) eléggé
felemelőek. Szóval még egyszer mondom, nem a történetről van szó, mert az (és
ezt nem nagyképűen mondom), jól sikerült.

Csak egyszerűen, amikor megpróbáltam belegondolni, hogy egy
év alatt kétkötetes szerző lettem, valahogy nem ment. Nem volt enyém az élmény.
Az utolsó időszakban minden olyan rutinszerűen ment, és természetesnek tűnt. Megjelenik
a regény. Oké! Megvan a megjelenési időpont. Oké! A regény korábban megjelenik,
már a boltok polcain is van. Oké! Könyvbemutató. Oké, menjünk és csináljuk meg!
Csak így rutinszerűen, mert ez a kötelességem.

De az nem lehet, hogy egy könyvmegjelenés már a második
alkalommal rutinná váljon, főleg nem egy olyan embernek, aki évek óta arról
álmodozik, hogy regényei jelenjenek meg. Egy év nem tehet rutinná álmokat. Legalábbis
én nem akarom, hogy így legyen.

Hogy miért történt ez így? Én sem értem. Arra tudok
gondolni, hogy A feledés folyójával nagyon elhúzódtak a munkálatok, csak
októberben nyerte el a végleges formáját, akkor vált biztossá, hogy még
2016-ban megjelenik. Utána pedig már olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy
talán időm sem volt megélni a második regényem megjelenését, inkább csak
konstatáltam, hogy beindultak a folyamatok.

Nem sírás-rívás ez, de ez egy kellemetlen élménye volt az
első írói évemnek, és nem akarom még egyszer átélni, hogy nem élek át semmit.
🙂 Furcsa, de úgy tűnik, nekem is figyelnem kell arra, és tudatosítani
magamban, hogy épp az álmomat élem, és nem tekinthetek semmit természetesnek,
mert nagyon sokáig vágytam rá, és éveken át küzdöttem, hogy eljussak erre a
szintre. Azt hiszem, számomra ez a legnagyobb tanulság a 2016-os évből.

A könyvmegjelenések mellett, és hogy végre én is íróként
tekinthetek magamra, volt egy másik nagy változás az életemben: elkezdtem
Youtube videókat csinálni. Nem azt mondom, hogy gyárszerűen beindultam és ontom
magamból a videókat, de azért próbálkozom. Ez azért is nagy dolog, mert nem
vagyok feltétlenül az a fajta ember, aki mindig, mindenhol mutogatni akarja
magát. De amióta íróként nyilvánosság elé léptem (és ez kezdődött azzal, hogy
létrehoztam az írós Facebook profilom, és azt szeretném elérni, hogy számomra
idegen emberek kedveljék az oldalamat és a tartalmaimat), egyre inkább azt
érzem, ha íróként felszínen akarok maradni, igenis mutogatni kell magam
mindenhol. Ennek ellenére hosszas gondolkodás előzte meg, hogy belekezdjek a
videózásba, míg végül egy „most elkezdem, hogy ne visszakozhassak többet”
felkiáltással belevágtam. Hogy mit vártam a videózástól? Nem tudom.

És akkor most őszintén. 🙂

A mostanitól többet.

Nem vagyok elégedett sem a videó mennyiséggel, amit
összehoztam (még akkor sem, ha A feledés folyója munkálatai miatt hónapokig nem
volt alkalmam újat csinálni), sem az elért számaimmal, így a nézettségemmel és
a feliratkozókkal sem. Amikor belevágtam a projektbe, nem voltak konkrét
elvárásaim a számokkal kapcsolatban, de azt tudom, hogy a mostani állapot
csalódottságra ad okot. Hogy egyelőre nem aggódok, az csak annak köszönhető,
hogy érzem magamon a fejlődést, szerintem a videóim minősége is a pozitív irány
felé húz, és kezdem megtalálni a hangom. Az író fejében elnevezésű videóimmal
pedig megtaláltam azt a témát is, amivel szívesen foglalkozom. Szóval, mint sok
minden másban, úgy ez az év a videózás tekintetében is az útkeresés éve volt,
amiben én felfedezni véltem a fejlődési ívet, így mondhatom, hogy megérte. És
mivel megszerettem a videózást, ráadásul kifejezetten élvezem, amikor a
vágással kell szöszmötölnöm, a videók egy darabig biztos folytatódnak majd. Persze,
az elvárásaim nem csökkentek, így számokban is fejlődnöm kell majd. Ha pedig ez
nem jön össze, akkor képesnek kell lennem búcsút inteni ennek az érdekes
kísérletnek.

De egyelőre ennyit az első íróként töltött évemről, folytatás a Youtube videómban.  Ez
a két téma azért is került kiemelésre külön blogbejegyzésben, mert nem biztos,
hogy befért volna oda, egyrészt kicsit kilógtak volna, másrészt olyan hosszú
lett volna tőlük a videó, hogy senki sem nézte volna végig. 🙂 Remélem, azért itt
is akadnak néhányan, akik elolvasták, és persze majd a videóban is velem
tartanak. 🙂