Amióta a koronavírus megmutatta, hogy mit veszítek, ha elmaradnak az olyan rendezvények, mint a könyvhét vagy a könyvfesztivál, egyre jobban várom a könyves eseményeket. És nekem úgy tűnik, hogy az olvasók is. Legalábbis azt látom, hogy mindig egyre többen és többen vannak, egyre többen és többen állnak sorba dedikálásért, és nemcsak nálam, hanem úgy összességében. Ez pedig jó, minden szempontból.
Mert ugyan utálom a számháborút (legalábbis, ha vesztésre állok), de valljuk be, íróként igenis presztízskérdésként éled meg, hogy hányan mennek el a dedikálásodra, és hogy mennyi ideig tart. Nem véletlen, hogy az én élménybeszámolómnak is ez lesz a központi témája. Emlékszem az első éveimre, amikor még azon aggódtam, hogy egyáltalán eljön-e valaki, és vajon mennyi időt kell majd egyedül üldögélnem. Nagyon kínos időszakok voltak ezek. Ezen szerencsére már túl vagyok, de azért mindig izgalmas kérdés, hogy mi vár rám, ha megérkezem a dedikálás helyszínére.
Spoiler: Ez volt az eddigi legjobb dedikálásom.
Még akkor is, ha a tavalyi problémám idén is előjött. Tavaly az abban az évben először használt autóklíma keményen megcsapta a bal szemem, és begyulladt. Ilyen szempontból nem is volt komfortos a tavalyi dedikálás. Erre ez, idén, ugyanúgy megtörtént. Csütörtökön valami elképesztő módon néztem ki, bedagadt, véreres szem, állandó viszketés, könnyezés és miegymás. A legkevésbé emberek közé vágytam ilyen fejjel. Aztán ez péntekre a felére csillapodott, és úgy voltam vele, ha a javulás üteme megmarad, szombatra már minden oké. Na, az ütem nem maradt meg, de már nem is voltam teljesen vállalhatatlan, és ugyan kissé kelletlenül, de így indultam el a dedikálásra.
De mielőtt oda is értem volna, negyed órával a kezdés előtt még találkoztam Andival, az Andi kis könyves világa YouTube csatorna booktuberével. De ez nem egy véletlen összefutás volt… nem, nem. Itt mintha készülne valami…
És amíg Andival fotózkodtunk, Fanni, a Fanni kuckója csatornától megkért, hogy írjam alá neki a Tested és lelkemet, majd Tünde a Pontosvessző Paripa csatornától, hogy dedikáljam A Hangot. Mindezt kb. 5 perccel a Duna-korzón kezdődő dedikálásom előtt, a Vörösmarty tér közepén. Mondtam is nekik, hogy nem örülök, hogy lecsaptak rám, és jobb lett volna, ha a dedikálásra jönnek, mert majd hiányozni fognak a sorból. 🙂 Tudjátok, a presztízs…
Aztán nem hiányoztak…
Amikor megérkeztem, fogalmam sem volt, hogy hányan állnak a sorban, mert a Duna-korzón folyamatosan hömpölygő tömeg valahogy elfedte, de azért az látszott, hogy várnak rám.
ne csodálkozzunk, ha fennakadnak rajta az emberek. 🙂
És ilyenkor kicsit mindig zavarban vagyok. Na, nem a dedikálás miatt, ahhoz szerencsére már hozzászoktam, hanem hogy mennyi időt kell szánnom egy-egy olvasómra. Egyrészt bennem van az, hogy ha sokan állnak a sorban, akkor jó lenne minél hamarabb aláírni mindenkinek, hogy kevesebbet kelljen várni a hátul álldogálóknak, másrészt meg úgy vagyok vele, hogy aki kiállta a sort, annak mindenképp „jár” annyi, hogy ne csak aláfirkáljak, aztán már zavarjam is el, hanem néhány percet el tudjunk tölteni „kettesben”.
Végül egy-két éve az utóbbi hozzáállás mellett tettem le a voksom (vagyis most is kellően csevegősre vettem a figurát), és remélem, hogy ez nektek sem okoz problémát.
Az persze feltűnt, hogy azért a legtöbben nem várnak olyan sokat, hanem rutinosan akkor állnak be a sorba, amikor már kevesebben vannak. Kérdezgettem is az embereket, főleg már a második órában, hogy mennyit vártak, és hogy nem unalmas-e. És kiderült, hogy sokan beszélgetni kezdenek a körülöttük állókkal. Nyilván, a közös téma erősen adott egy ilyen helyzetben. 🙂
Azt talán már tudjátok, hogy a dedikálásaimon szeretek mindenféle tollal szórakozni, és most azt találtam ki, hogy viszek egy tízszínű tollat, és mindenki választhat, hogy milyen színnel dedikáljam a könyvét. Mindezt azért, hogy további egyediséget csempésszek a dedikálásokba. Aztán első körben kiderült, hogy a toll, amit tízszínűként vettem, az csak nyolc színű. Szóval átvertek két színnel. Micsoda csalódás…!
Aztán elkezdtem használni is, és ugyan eleinte mindenki a zöldet kérte, de aztán végre jött egy narancssárga. És az újabb csalódás. Még csak félig sem tudtam megírni a dedikálós szövegem, máris kifogyott. Lényegében az első használatnál! De mondom, semmi gond, mert én nagyon-nagyon készültem, és elővettem az ugyanolyan tartaléktollam, számítva a hasonló esetekre. Elkezdtem írni, de egy betűt sem sikerült felvésnem a narancssárgával, mert az is üres volt, és szégyenszemre kénytelen voltam egy másik színnel befejezni a dedikálást. A többi színnel viszont nem volt probléma, azok stabilan hozták magukat.
Nem tudom, nektek mennyire tetszett ez a fajta játék a színekkel, de én összességében élveztem, szóval könnyen lehet, hogy a könyvfesztiválra is megtartom, de mivel a konkrét tollakban nem bízom, itt még jöhet egy másik megoldás.
De nem a narancssárga kifogyása okozta az egyetlen bakit, mert úgy tűnik, a dedikálás elejére nem érkeztem meg teljesen fejben, és egyszer csak feltűnt, hogy mintha valami nem stimmelne a dátummal, amit leírok. Szóval megesküdni nem merek rá, de nem tartom kizártnak, hogy a dedikálás kezdetén 2023. 06. 10. helyett 2023. 10. 06-os dátummal írtam alá a könyveket. Ellenőrizzétek, és akik így jártak, legyenek büszkék: részt vettetek az első Bessenyei-féle időutazáson. 😀
Ugye mivel nyitott rendezvényről van szó, a könyvhét állandó témája az időjárás. Én pedig szeretem fennen hangoztatni, hogy még soha nem áztam meg könyvhéten, sőt, már-már odáig merészkedem, hogy mitikusan érinthetetlennek tartom magam, és azt javaslom, hogy aki nem akar elázni, kövesse le a könyvheti mozgásom. De valójában kezdek félni, hogy egyszer elfogy a szerencsém, és belenézek valami ronda viharba, ami elmossa az egész dedikálásomat.
Szóval nyilván én is a telefonomra tapadtam, és egyfolytában az időjárást lestem, ami nem kecsegtetett sok jóval. Konkrétan szombaton végig azt láttam, hogy délután háromig minden nyugis lesz, aztán jön az eső. A dedikálásom délután háromkor kezdődött…
De szerencsére fél három körül, amikor elindultam, még nem volt nyoma borúnak, így én is nyugodtabban vághattam neki az egésznek. Persze az eső nem maradt el. De ahogy említettem, mitikus érinthetetlenség…
A dedikálásom két és fél órán tartott, és már az utolsó olvasónak írtam alá, amikor megjelentek az első kósza esőcseppek. Már sikerült összepakolnom, összeszedtem minden cuccom, amikor tényleg el kezdett esni, és be kellett húzódnunk a Könyvmolyképző standjába.
Szóval a legenda nemhogy tovább él, de egyre csak erősödik! Nem érinthet eső a könyvhéten.
Másrészről, a stand belsejéből figyelve az esőt, azért elgondolkodtam, hogy mennyire ki van szolgáltatva író és olvasó a könyvheti időjárásnak. Ha ez az eső kicsit korábban érkezik, vagy még vár rám néhány ember, fogalmam sincs, mit csinálunk.
De most még az a furcsaság is összejött, hogy miközben arra vártunk, hogy elálljon az eső, jött valaki, aki épp a Tested és lelkemet vette meg, a kiadó munkatársai pedig mondták neki, hogy amúgy itt van az író, szóval volt még egy “bódés” aláírásom is. 🙂
Érdekesség még a dedikálásról, hogy sok olvasóm visszatérő vendég volt (talán nem vagyok teljesen visszataszító „házigazda”), sokakat fel is ismertem korábbról, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy az egyik olvasómat nemcsak felismertem a tavalyi könyvhét után, hanem azt is észrevettem, hogy tavaly óta tetoválásai is vannak. Mert én ilyen figyelmes vagyok. 😀 Őt egyébként Petrának hívták, és egy kis ajándékkal is meglepett. Kicsit mindig sokkol, amikor kapok tőletek valamit, mert igazán nem kellene, de azért örülök.
Amúgy dedikálás közben leginkább azt szeretem, amikor kicsit beszélgetünk. Nyilván ez nem sok idő, mégis feltöltő erejű, mert pár perc alatt is kiderül, hogy egy történet milyen élményt jelenthet, és hogy amit csinálok, az hatással van rátok.
Például találkoztam olyan olvasómmal, aki azt mondta, hogy én vagyok az első magyar író, akitől olvasott, és mivel tetszett neki, azóta egyre többször próbálkozik magyar szerzőkkel.
Volt, aki azt mondta, hogy tőlem olvasott először férfi szemszögből íródott történetet, és nagyon bejött neki. Ez amúgy egy rendszeresen visszatérő megjegyzés nálam, szóval elképzelhető, hogy hiány van az ilyen típusú történetekből?
Jött egy tíz éves fiú, aki A Hangot olvasta tőlem (12 éves kortól ajánljuk, de ő bírta), és azt mondta, ez volt az első “igazi” könyv, amit elolvasott. Mármint egy tényleg vastag, nem kezdő olvasóknak való olvasmány. De találkoztam olyan tizenéves, fiatal olvasóval, aki már egy ideje olvasmányajánló oldalt vezet.
Olyan is akadt, aki a Tested és lelkemben hallott először a HS7 zenekarról, meghallgatta a Gesztenyefák alatt című számot, ami a regényben is szerepel, és azóta nagy kedvence lett a zenekar. És amikor megkérdezte, hogy nekem melyik a kedvenc számom, nem tudtam mit mondani, de azt elmeséltem, hogy a Tested és lelkemben három szám szerepel, kettőből idézek is, de a harmadik, amit tényleg csak megemlítek, az a regény „zenei alapja”, legalábbis, sokat hallgattam, hogy a történet hangulatába kerüljek. Ez pedig nem más, mint a Hiperkarma: Jószerencsét.
És legalább hárman mondták azt, hogy ez életük első dedikálása, és volt, aki több száz kilométert utazott, és nem is ment máshoz. Illetve többen jöttek Szlovákiából és Erdélyből is, ami nekem, aki a sarki boltig sem szívesen megy el, elképesztő vállalásnak tűnik.
És tudjátok, mi van a dedikálás után? Feldobódás és adrenalin, és az élmény, ami még nagyon sokáig dolgozik bennem. Most két és fél óra után semmilyen fáradságot nem éreztem, konkrétan rövidnek éreztem az egész alkalmat, és tudtam volna még legalább ennyi ideig csinálni.
A dedikálás után nem sokkal még elmentünk vacsorázni a kiadó íróival és a kiadó vezetőjével, hogy átbeszéljük a dolgainkat. Itt próbáltunk írózónás fotókat készíteni Eszes Ritával és Róbert Katalinnal, de ezek nem igazán jöttek össze, azt viszont mindenképp meg kell említenem, hogy Rita a dedikálását és az egész napot az én idézetes pólómban nyomta végig. Ugye milyen jól áll neki? 😀
A lényeg, hogy a vacsora miatt volt egy kis szünet, de amikor a szállásomra értem, még éjfél-egy óra körül is a dedikálás élményein pörögtem. Újra előjött az adrenalin, és fel-alájárkálva (ez amúgy is szokásom) próbáltam összerakni, hogy mi történt, kivel/kikkel találkoztam, és hogy mikről beszélgettünk.
Ugye az elmúlt időszak nálam nem igazán a regényírásról szólt, túl sok minden vonta el a figyelmem, de egy ideje már próbálok visszarázódni, szorgoskodom, hátha sikerül befejeznem az új kéziratomat, és idén is érkezhet tőlem könyv. Ami biztos, hogy ezek a találkozások megkétszerezik a munkához való kedvemet. Szóval köszönöm mindenkinek, aki eljött, és a tudtán kívül, de a jelenlétével, vagy a korábbi regényeimre tett néhány elismerő szóval írásra biztatott.
Szóval én már most nagyon várom a könyvfesztivált, az újbóli találkozásokat. Habár azért annyiban szkeptikus vagyok, hogy maradt-e még egyáltalán valaki, aki most nem jött el, és számíthatok-e rá akkor. 🙂
@gabor.bessenyei Ilyen volt a könyvhét (remélem , ti is élveztétek) #bessenyeigábor #magyarbooktok #könyvtok #booktok #író #writerslife #könyvhét #köszönöm #dedikálás #budapest ♬ eredeti hang - gabor.bessenyei
