Könyvbemutató és bombariadó

Megvolt A feledés folyója könyvbemutatója.

Kíváncsiak vagytok mit csináltam a bemutató előtti este,
mennyire izgultam, hogyan készültem, mit figyelgettem a színpadra lépés előtt,
és hogyan éltem meg az ott töltött időt? Na, ezekről itt egyáltalán nem lesz
szó! Ezekről csináltam egy videót, és ha minden igaz, már megy is az
árukapcsolás. 🙂

Itt inkább magára a személyes találkozásokra helyezem a
hangsúlyt, és arra, hogy a megjelenteknek köszönhetően, milyen nagyszerű
hangulatban pörögtem végig a programokkal telezsúfolt napot.

De akkor a könyvbemutató. Természetesen Budapesten. Szeretem
Pestet, és ezen az sem változtat, hogy még csak öt perce voltam a városban, de
már ketten próbáltak pénzzel lehúzni. Persze ez mellékszál. 🙂 Ilyenkor az V.
kerületben szoktam megszállni, és innen indulok a portyáimra. Azért is szeretem
a könyvhetet, mert akkor hét perc séta után máris a buli közepén találom magam.
Most kicsit tovább tartott az út, de így sem volt vészes, a Premier Kultcafé
pedig remek helyszínnek bizonyult, kisteremmel, nagyteremmel, meg mindennel,
amit akartok. A lényeg, hogy ez nem egyszerű könyvbemutató volt, hanem egy
kétnapos rendezvény, több könyvbemutatóval, kerekasztal beszélgetésekkel,
könyvvásárral, dedikálásokkal, szóval feltűnt itt a Könyvmolyképző Kiadó
színe-java. És hogy engem ebből a színe-javából ki érdekelt legjobban? Hát Bartos Zsuzsa. Zsuzsának most jelent meg az Alkonyőrzők című első regénye, amit majd
jól elolvasok, mert megvettem, de maga a találkozás azért volt érdekes, mert ő
szerkesztette az első regényemet, A jövő harcosait. Ennek már másfél éve, és
habár azóta folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, találkozni csak most
találkoztunk először. Ennek biztos meg lehetett a maga diszkrét béna bája, már
csak azért is, mert nincs rutinom a soha nem látott levelezőtársak
köszöntésében. 🙂 Nem szoktam neten ismerkedni, na! 🙂

Közben végignéztem Csendes Nóra (Záporutca), majd Szöllösi Kristóf (Acélszentek) és Bartos Zsuzsa (Alkonyőrzők) könyvbemutatóját. Kristóf
nagyon veszélyes alaknak tűnik, szerintem sokkal kevesebbszer viccel, mint azt
mi hisszük. 😀

Aztán váltottam néhány szót Fekete Judittal, akinek jövőre
jelenik meg az első regénye (komolyan, ha eldobtam volna egy malomkövet, 90%,
hogy írót nyomott volna agyon (és most tekintsünk el attól, hogy el bírok-e
dobni egy malomkövet)), aztán megjelent Rácz-Stefán Tibor (Fogadj el!, Túl szép), és arra kért minket
Demi Kirschnerrel (Öld meg Jana Robinst!, Szörnyek és ketrecek), hogy
jelentkezzünk be élőben facebookon a könyvbemutatónk előtt. Ilyet sem
csináltunk eddig, úgyhogy Demivel gyors megbeszélést tartottunk, és a
körülményekhez képest szerintem jól megoldottuk. Persze, ebben biztos nem
lehetek, mert nem néztem vissza. 🙂 És persze azt is megkaptam, hogy nekem
könnyű lehet az ilyen szereplés, mert én videózok, az meg rutint ad. Hát nem!
És hogy miért nem, azt stílszerűen a youtube videómban mondom el. 🙂

Ahogy magát a könyvbemutatós élményeimet is ott elemezgetem.
De azért titkolózni sem szeretnék itt, úgyhogy azt elárulhatom, hogy egy kisebb
betegség megakadályozta, hogy komfortosan érezzem magam a színpadon, és kellően
koncentrált legyek. Miután végeztünk a bemutatóval, Demivel azon kezdtünk el
vitatkozni, hogy melyikünk volt a jobb. Szerintem Demi lemosott a pályáról,
szerinte viszont nekem sikerült jobban a beszélgetés. Ebből is látszik, hogy
Deminek nincs realitás érzéke, vagy egyszerűen hazudós. 🙂 Na jó, adjuk meg az
esélyét, hogy egyik sem, csak tapintatos. 🙂

A könyvbemutató után nem rohantam haza, hanem úgy döntöttem,
megnézem a következő programokat, ebből az lett, hogy láttam a Felkai Ádám,
Laura Arkanian, Rácz-Stefán Tibor és Róbert Katalin Aranymosás pályázatról
szóló beszélgetésének a felét, majd beültem Kozma Réka szerkesztő (aki egy nagyon jó kis írástechnikai blogot vezet) előadására, ahol Az éhezők viadala
kapcsán mutatta be, hogyan épül fel egy jó dramaturgia. Ez egy interaktív
beszélgetés volt, szóval ő kérdezgetett a közönségtől, és bocsi Réka, amiért én
soha nem válaszoltam, nem szeretek belefolyni az ilyen dolgokba, pedig, ha
hiszed, ha nem, néha még a választ is tudtam. 🙂 De összességében teljesen
lemaradtam On Sai Esővágy kötetének bemutatójáról, illetve Kemese Fanni, Tavi Kata, Helena Silence, On Sai és Okváth Anna kerekasztal beszélgetéséről, meg az
olyan címeken futott előadásokról, mint a Publikálj vagy pusztulj!
Kéziratszerviz élőben és az Írók másképpen. Ez azért fordulhatott elő, mert
beszélgetni kezdtünk Róbert Katalinnal, és a témák csak úgy jöttek, írás,
könyvkiadás, kiadós dolgok, minden szóba került. Később pedig csatlakozott
hozzánk Rácz-Stefán Tibor is. Tibivel külön érdekes volt találkozni, mert épp
az új regényemet olvasta, és megjegyezte, hogy sajnálta, hogy le kellett
szállnia a vonatról(?), mert épp egy nagyon izgalmas részhez ért, meg amúgy is
tetszik neki a történet. Ez azért volt kicsit kellemetlen, mert nem tudok mit
kezdenie azzal, ha a szemembe dicsérnek. 🙂 Ha valaki rossz véleménnyel van
rólad, azon még csak-csak fel lehet háborodni, de mit csinálsz, ha dicsérnek?
Az álszerénység nem áll jól nekem, az önteltség meg senkinek sem. Persze, azt
azért remélem, hogy Tibinek a könyv legvégéig kitartott az élmény, és visszafelé
úton nem vágta a sarokba A feledés folyóját.

Tibivel azért is jó beszélni, mert vonzza a bloggereket,
idővel csoportos beszélgetések alakulnak ki, és az ember beleshet a magyar
könyves bloggerek világába. Így ismertem meg Annát is, a Lap lap után blog
szerzőjét, aki számtalan pletykával ellátott, még ha nem is tud róla. 😀

És nagyjából ennyi, lényegében a nap végéig kitartottam,
amit egyáltalán nem bántam meg. Ha kivonnánk a képletből azt a remek érzést,
hogy újabb regényem jelent meg, még akkor is nagyszerű élményekkel teli
végeredményt kapnék.

És, hogy mi volt ez a bombariadó? Mondtam, hogy semmi köze a
könyvbemutatóhoz. Még csak nem is aznap történt. 🙂 Másnap délben a Szent
István Bazilika környékén jártam, a karácsonyi vásárszerűségben, amikor hallom,
hogy a hangosbemondóban bemondják, hogy mindenki hagyja el a területet. Először
nem értettem mi a helyzet, aztán kiderült, hogy találtak egy gazdátlan táskát,
ami miatt kivonult a rendőrség, a területet lezárták, a környéket kiürítették.
Azt már csak hírekből tudtam meg, hogy egy táska aszalt gyümölcs okozta a
bonyodalmat. Szóval még véletlenül sem voltam életveszélyben. És most azon
gondolkodom, hogy ez a kis közjáték talán szimbolizálni próbál valamit, és egy
az egyben ráilleszthetném a könyvbemutatós élményeimre. De ez még tőlem is
hülyeségnek tűnik. 🙂 Maradjunk annyiban, hogy remélem, A feledés folyója, és
úgy általában Az Olimposz legyőzése sorozat nagyobbat robban majd, mint egy
táska aszalt gyümölcs. 🙂