Magányos kislány lépdelt végig a tengerpart mentén. Óvatosan haladt, és mindig vissza- visszanézett maga mögé, hogy megleshesse, biztosan nem követi senki. Nem volt ijedős, de már napok óta gyötörte az érzés, hogy figyelik, és most a biztonság mindennél fontosabb volt.
Miután meggyőződött róla, hogy senki sem jár a nyomában, lehúzódott a partszakasz elhagyatott, sziklásabb végére, bebújt egy rejtett barlangba, aminek közepén egy a tengerbe vezető, kerekforma mélyedés húzódott. A kislány leült, és csendesen várt. Csak néha dobott bele egy-egy kisebb kavicsot a vízbe.
Néhány pillanattal később a vízfelszín fodrozódni kezdett, majd egy lány dugta ki a fejét a kútszerű mélyedésből. Közel úszott a kislányhoz, és a nyelvét kiöltve rámosolygott.
– Androméda! – derült fel a kislány.
– Hiányoztam, Anna? – nevetett fel az idősebb lány. Földöntúli szépség volt, hatalmas kék szeme ragyogott, sötétvörös haja rőzsetűzként omlott a vállaira, és hiába a tengerből bukkant elő, minden egyes tincse száraz maradt. Csak a finom kis orrán csillant meg egyetlen apró vízcsepp. Az áttetsző vízben jól látszott: zöldpikkelyes halfarka van.
– Nagyon – felelte Anna.
– Pedig már olyan sokat vártam, hogy azt hittem, megfeledkeztél rólam – elégedetlenkedett játékosan a sellő.
– Mondtam, hogy eljövök – legyintett rá a kislány mosolyogva.
– Nem látott meg senki?
– Nem. Ma a szokásosnál is jobban figyeltem.
Androméda bólintott.
– Leviszel megint a tengerbe? – kerekítette el a szemét a kislány kérlelően.
A sellő nem felelt, csak hirtelen belevetette magát a mélybe, mintha el akarna tűnni, de néhány pillanat múlva mosolyogva bukkant elő.
– Szerinted? – kacagott. – Ez csak termé… – akadt meg a kacagás a sellő torkában. Riadtan bámult Anna mögé.
A barlang sósvíz illatú levegőjébe olcsó dezodor szaga keveredett.
– Mi a baj? – kérdezte a kislány, de akkor hirtelen egy hatalmas tenyér betapasztotta a száját.
Androméda riadtsága egy pillanat alatt rettegésbe fordult.
Menekülnie kell! Most!
Látta, ahogy Annát egy termetes férfi szorongatja hátulról, a lába a levegőben kapálózik, de ez nem számít, a kislányt úgysem fogják bántani. Talán… De ha őt kapják el, akkor mindennek vége.
Már épp alábukott volna, amikor suhintás hangja hasított át a visszhangos barlangon.
Ostor csattant a tengeri lány nyakán. A bőre mélyen felhasadt, vér serkent ki onnan. A második csapás az arcát érte, ott is sebes nyomot hagyva. Harmadszorra ismét a nyakát vették célba, de most az ostor nem sebet ejtett rajta, hanem a torka köré tekeredett.
Androméda megpróbált lemerülni, de az ostor nyelét egy nagydarab, tetovált arcú, kopasz férfi feszítette, és lehetetlen volt moccannia is.
Hát eljöttek érte.
Mostanában hallott pletykákat mozaikvilágbeli begyűjtőkről, de egy szót sem hitt el belőlük. Annától is csak a nagyobb biztonság kedvéért kérte, hogy figyeljen jobban. Mekkorát tévedett. A világok költözése óta kétezer évet élt le békében és szabadon, de ennek most vége.
Nem! Az nem lehet! Nem hurcolhatják el. Attól bármi jobb. A halál is.
Androméda kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról az ostort, de az nem moccant. Helyette ő maga mozdult meg. A nagydarab férfi a nyakára tekeredett szíj segítségével rángatta ki a tengerből. Ahogy a partra vonszolták, a hableány vergődni kezdett a sziklás talajon. Halfarka ide-oda rángott. Az évezredek óta irigyelt szépségét máris leverték róla, az arca a csapásoktól bedagadt, bőrén ott maradt a fojtások nyoma.
Közben a férfi egy laza mozdulattal lerántotta az ostort a sellő torkáról, és most a testét vette célba. Öt súlyos csapást mért rá, teljesen szétkorbácsolva a lány bőrét és smaragdszerű pikkelyeit. A barlang szikláit sellővér borította be.
– Neee! – szabadította ki magát Anna egy pillanatra az őt szorongató férfi karjaiból. De a szabadsága nem tartott sokáig, a súlyos kéz szinte azonnal újra körbefonta.
– Hallgattassátok már el! – mondta türelmetlenül az ostoros alak.
– Ne, Annát ne… – nyöszörgött Androméda.
– Nyugalom – hajolt mellé unottan a férfi. – Sajnos, nincs jogosultságunk emberi lények bántalmazására.
A kislányt arrébb vonszolták, és miközben az egyikük lefogta, a másikuk egy furcsa, fehér, műanyag pisztolynak tűnő szerkezetet nyomott a homlokához.
– Mi-miért csinálják ezt? – nyöszörgött a sellő.
– Mert nincs szórakoztatóbb, mint fájdalmat okozni ősi, a saját korszakukban érinthetetlen lényeknek, egykori isteneknek – vigyorgott a férfi. – Tudom, mert sokan, sokat fizetnek azért, hogy a fajtátokkal „játszhassanak”. Valaki veled is jót játszik majd a Mozaikvilágban.
– Fő-főbenjáró bűn egy mitikus lényt bá-bántalmazni. Jogaim vannak.
– Azt csak hiszed. A mitikus lények elhagyták ezt a valóságot a világok költözésekor.
– Ne-nem tehetek róla, al-aludtam… – dadogta a sellő. Az ajka feldagadt, az arcát véraláfutások sokasága színezte át. – Az évezredes álom…
– Mind ezt mondjátok – köpött egyet a férfi. – De csak az számít, hogy mivel itt ragadtál, téged már nem tartanak számon, nem vagy a Mozaikvilág polgára, nem védenek a mágikus törvények. Szabad préda vagy.
– Kérem! – könyörgött a sellő elfúló hangon.
– Ugyan – legyintett rá a férfi. – Vigyétek!
Egy széles vállú, tüskés hajú nő lépett oda, kezében elektromos ösztökét szorongatva.
– Úgyis mindig kíváncsi voltam, hogyan csinálja össze magát egy sellő – nyalta körbe az ajkát, és az ösztökét Androméda meztelen oldalába nyomta.
A sellő érezte, hogy minden izma görcsbe rándul, moccanni sem bír, miközben az áram átfolyik a testén. Minden ereje elhagyta. A nő a halfarka végénél ragadta meg és úgy vonszolta át a sziklás talajú barlangon. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét Androméda még egy utolsó, szeretetteli pillantást vetett Annára. A lány viszont ezt nem láthatta, épp akkor emelték el a fejéről a különös szerkezetet, amit perceken át a homlokánál tartottak.
Akkor látta utoljára a kislányt.
Anna zavaros rémálom után tért magához, legnagyobb megdöbbenésére egy barlangban. Fogalma sem volt, hogyan került oda. Néhány hónappal ezelőtt ő fedezte fel ezt a helyet, de azóta nem járt itt. Körbenézett. A sziklákat mindenfelé vér borította. A gyomra felfordult a látványtól. Öklendezve rohant ki. Talán sirályok beleztek ki itt halakat – nyugtatgatta magát.
Megfogadta, hogy mostantól messzire kerüli ezt a véres, halbűzös barlangot.
Soha többet nem emlékezett arra, hogy egyszer ismert egy igazi sellőt.
Arra sem emlékezett, hogy elfelejtett valamit. Valami fontosat.
