Menü Bezárás

A Hang (Beleolvasó – 1-2. fejezet)

Hugó

I.

A beköltözés

A nagymama háza csak félórányi autóútra volt az otthonuktól, Hugó mégsem járt itt már négy éve.

Most viszont kénytelen lesz hetekig maradni.

Legutoljára nyolcévesen nyaralt itt, mielőtt a szülei összevesztek a nagymamával. Akkoriban gyakran elveszett a házban, és kész palotának látta, mert az épület nemcsak földszintből és egy sokszobás emeletből állt, hanem alul, a föld alatt terpeszkedett egy hideg pince, fent pedig egy huzatos és poros padlás, ahová soha nem engedték fel. Most szembesült azzal, hogy az emlékei mennyire megcsalták, és ahogy ő megnőtt, a ház mintha összement volna. Egyedül a pince és a soha nem látott padlás őrzött meg valamennyit a korábbi titokzatosságából.

A nagymama egyedül lakott a házban, és ahogy Hugó kisgyerekként, ő öregségére kezdett elveszni a szobák rengetegében. Az elmúlt nyolc évben, nagyapa halála óta, nem is nagyon hagyta el a földszintet. A mindennapjait odalent élte, ahol behúzódott a szobájába, és a tévét nézte.

Hugó gyűlölte, hogy a nyári szünet nagy részét itt kell töltenie. Tudta, hogy a szülei mostanában sokat veszekedtek, és eldöntötték, hogy így vagy úgy, de rendbe teszik a dolgaikat, és ehhez kettesben akartak maradni. Mégsem érezte fairnek, hogy ezért kirángatták az életéből, és lepasszolták, mint egy megunt húsvéti nyulat. Nem akarta megbántani a nagymamát, de nem titkolta, hogy szeretne hazamenni.

– Majd meglátjuk, hol lesz az otthonod. Meglátjuk, hogy döntenek – mondta a nagymama a hintaszékében ülve.

– Kik döntenek? – kérdezte Hugó.

– Akiknek semmi köze hozzá – csukta le a szemhéját a nagymama, és mint aki már mindent elmondott, elbóbiskolt a ringó hintaszékben.

Hugót zavarta ez a sejtelmesség, és hogy a nagymama még mindig nyolcévesnek látja. Mert jól tudta, hogy egy lehetséges válásról, ügyvédekről, meg a házasságot felbontó bíróról van szó. De nem akart erre gondolni. A szülei azért hagyták itt, hogy rendbe tegyék a dolgaikat, nem? Még van visszaút, igaz?

Hugónak az emeleten jutott szoba, és miután bevackolt, bejárta a környéket. Szívesen maradt volna a házban, de ott nem sok szórakozása akadt. Hiába cipelte magával a playstationjét, az egyetlen tévé, amire ráköthette volna a gépet, a nagymama szobájában állt, ő pedig nem akarta elvenni az egyedüli örömét. A legjobban az akasztotta ki, hogy a nagymama házában wi-fi sem volt, a saját korlátozott adatforgalmával pedig nem sokáig húzhatja.

Hugó elsétált a ház mögötti patakhoz, ami olyan kicsi volt, hogy könnyedén átléphetett rajta, majd vissza. Igaz, a nagymama egyszer azt mondta, hogy a patak régebben széles folyó volt, és most sem mindig ilyen békésen csordogál, a sok esőtől a sokszorosára duzzad, és jócskán kiönt a medréből, elárasztva a kertjét meg a pincéjét.

Miután visszatért a házba, Hugó – a régi emlékektől vezérelve – a pinceajtó felé vette az irányt. Korábban csak szülői felügyelettel mehetett le oda, és most látni akarta, hogy az egykor hatalmasnak és félelmetesnek tűnő pince is úgy összezsugorodott-e, mint a ház. Kinyitotta az ajtót, és megindult a lépcsőn. Ahogy haladt, hűvös, földszagú levegő csapott az arcába. Óvatosan botorkált a sötétben, és miután leért, villanykapcsolót keresett. De hiába tapogatta végig az érdes falat, a kapcsolóra nem talált rá. Csak egy furcsa érzés jött: mintha jeges levegő lengené körbe a kézfejét. Hugó pár pillanatig, mintha csak közönségnek játszana, bátran állta a sötétséget, de aztán ijedtében visszaiszkolt a földszintre.

Korholta magát, amiért inába szállt a bátorsága, de végül is, senki sem látta, és azt biztosra vette, hogy a ház legsötétebb helyén járt. Aztán eszébe jutott, hogy a padlás sötétségéről semmit sem tud. Ez kíváncsivá tette.

A lépcső, ami a padlás csapóajtajához vezetett, az emeleten volt. Ajtó takarta, így egy idegen azt is hihette volna, hogy szoba nyílik onnan, de nem. Csak egy kis fűtetlen, évtizedek óta festetlen helyiség, benne egy betonból öntött lépcsővel, és a mennyezetről lelógó villanykörtével. Hugó már épp nekiindult a lépcsőnek, amikor mintha bagoly huhogott volna odafent. Ez megijesztette. Addig eszébe sem jutott, hogy mi várhat rá a padláson. Baglyok? Talán denevérek is. Habár a tervéről nem tett le végleg, abban a pillanatban a padlás felfedezése már nem is tűnt olyan jó ötletnek.

Dologtalanul sétált vissza a lépcsőn a földszint felé, amikor valami furcsaság tűnt fel neki. Az egyik lépcsőfokon egy lisztes lábnyomra bukkant. Zavartan figyelte és találgatta, kié lehet. Vendég nem járt a házban, a nagyi és az ő lába pedig jóval nagyobb a lenyomatnál. Nézte a kis ujjak helyét, a talp formáját… Idegességében felkeltette a nagymamát, aki komótosan baktatott fel a lépcsőn, ő is hosszasan nézte a lisztfoltot, majd biztatóan elmosolyodott.

– Biztos a házikísértetem. Néha ilyen nyomokat hagy maga után. Gondolom, szórakozásból – mondta, majd mintha mi sem történt volna, visszarecsegett a lépcsőn.

Hugó percekig csak meredt maga elé. Nem tudta eldönteni, hogy a nagymama viccelt vagy sem, de ha igen, akkor sem kapott választ a lábnyomra. Ha pedig nem viccelt… nos, az még sokkal rosszabb.

Hugó alig hitte, hogy tizenkét évesen ilyen helyzetbe keveredik, de este komolyan erőt kellett vennie magán, hogy a szobájában le merje kapcsolni a villanyt. Amikor pedig megtette, csak nehezen aludt el.

Félt.

Félt a kísértettől, a lábnyom gazdájától, és még mástól is…

A fölötte lévő padlásról ismeretlen neszek szöktek le. Nyikorgás és padlóropogás. És mintha régi játékok kattogtak volna odafent. Doboló katonák, recsegő ágyútűz és halkan csilingelő zene. Aztán eszébe jutott, mit mondott a nagymama azokról az emberekről, akik róluk döntenek, arról, hogy neki hol legyen az otthona. Meglepte, de félni kezdett attól, hogy mennyire megváltozhat az élete. Így aludt el. És álmodott.

Álmában egy magas bírósági pulpitus előtt állt, alig látott fel a tetejéig. Az asztalt és a háta mögött álló ajtót leszámítva semmi nem volt körülötte. Tökéletesen ködfehér üresség ölelte körbe őt és az egész teret. Mintha valaki kiradírozta volna a világot.

Az asztal égbeszökő csúcsán egy sötét árnyalak tűnt fel. Hugó mellett pedig megjelentek a szülei. A fiú érezte, mindannyian azért vannak ott, hogy döntsenek róluk.

– Szétválasztás és egybetartás… – karcolta meg az árny hangja Hugó fülét. – Ki kivel…? Egyik sem megoldás… Döntöttem hát. Döntésem végleges és tökéletes.

Erre az árnyék lesiklott a magasból, légkígyóként csúszott Hugó apja mellé, majd egy mozdulattal kettétépte a férfit. Csak úgy. Így tett az anyjával is, majd fogta az apja egyik felét, aztán az anyjáét is, és összevarrta a kettőt. A felesleges feleket a semmibe vetette.

– Az új családod – mutatta be az árnyék a durva öltésekkel összevarrt embert Hugónak.

– Szia, kisfiam! – szólalt meg az összevarrt anya/apa. – Minden rendben? Mehetünk haza?

Hugó felordított, hátrarohant az ajtóhoz, és feltépte. Az ajtó vastag volt és nehéz, nem adta könnyen magát. De sikerült kirántani. Viszont a mögötte lévő járat jóval kisebb volt, mint maga az ajtó. Hugónak négykézlábra kellett ereszkednie, hogy elférjen benne. Mintha egy sötét rókalyukba bújt volna. Sietnie kellett, mert az árnyék utána lódult. Aztán a járat megdőlt, mintha egy hatalmas kéz lefordította volna, és a fiú zuhanni kezdett. Visítása megtöltötte a sötét semmit.

Hugó földet ért. Az ágyában. Már ébren volt, de még érezte a zuhanás félelmét. Izzadva kapkodta a levegőt, és nagyokat fújtatott. Csak egy álom – nyugtatgatta magát. A szoba csendje fullasztóan üressé vált. És akkor… Akkor megérezte, hogy nincs egyedül. Valami rossz volt ott. Felült az ágyban. Mintha egy sötét fantomalak vonalait látta volna az ágy végén. Hugó ijedten ugrott ki a paplan alól, és felnyomta a villanykapcsolót. Az alaknak nyoma sem volt. A fiú mégis érezte: ott van. És ez az ő hibája. Legszívesebben lerohant volna a nagymamához, de félt kilépni a sötét lépcsőre. Az éjszaka hátralévő részét villanyfény mellett töltötte.

Lilja

I.

A szomszéd

Lilja magányosan lófrált a házban.

Szerette azt hinni, hogy az egész hely az övé, de ez nem így volt. Odalent lakott egy néni is, de tőle általában nyugta volt. Próbáljon meg csak zavarni! – gondolta Lilja mérgesen. De igazából nem volt dühös. Túl sokat volt egyedül ahhoz, hogy bárkire is haragudjon.

Lilja a fenti részen rendezkedett be. Úgy gondolta, itt a leginkább megfelelő neki. Ez van legközelebb az éghez, vagyis a békéhez. Igaz, mivel más dolga nem akadt, sokszor bebarangolta a ház többi részét is, mert mit tehet egy kislány, ha senki mást nem ismer, és az emberek csak nehezen veszik észre?

Lilja, kezében a babáját szorongatva, aznap is a saját magányos játékait játszotta. A baba messzeségbe nyúlóan öreg volt. Annak idején régi, rossz zsákanyagból varrták össze, derekát kukoricacsutkából készítették, az tartotta össze, testrészeit pedig kóccal tömték ki. Ha a játékoknak lenne életidejük, akkor ez a baba már nem is élhetett volna. Talán épp ezért szerette őt annyira Lilja, és magával hurcolta mindenfelé. Leggyakrabban vele beszélgetett, a baba pedig néhanapján válaszolgatott is. Lilja így tudta meg, hogy Johannának hívják. – Mint a szentet – mondta a baba, habár az hamar kiderült, hogy egyáltalán nem tartja magát szentnek. Azt viszont soha nem magyarázta meg, hogy miért nem, csak homályosan utalgatott arra, hogy régen sok rossz dologba belekeverték.

Amikor megunta a játékot, Lilja lement az alsó szinten élő nénihez, aki épp tévét nézett. Szinte besuhant a szobájába. A néni nem törődött azzal, hogy a kislány melléheveredik, és figyelni kezdi a műsort, még csak rá sem pillantott. Lilja nem is tudott sokáig megülni, hamar ráunt a tévézésre, majd ahogyan jött, ugyanolyan halkan ki is osont a szobából.

Bosszantotta, hogy senki sincs, aki beszélgetne vele. Ezt persze nem mondta ki, mert nem akarta megbántani Johanna babát. – Még egy unalmas nap – gondolta magában, és csalódottan húzódott be a sarokba.

De aznap történt valami szokatlan. Új szomszéd érkezett. Egy csigagöndör hajú fiú, akit az anyukája hozott. Lilja akkor már nagyon régen nem játszott más gyerekekkel, ezt a fiút pedig látásból még ismerte is. Igaz sokat változott azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára itt járt. Akkor még apró, vékony gyerek volt, mostanra viszont megnyúlt, megerősödött, a korábbi hörcsög pofikája keskennyé vált, de az aranyló csigagöndör haja ugyanaz maradt. A fiú régebben többször megfordult itt, de akkor nem maradt soha annyi ideig, hogy Lilja összeszedhesse a bátorságát, és elhívja játszani. Most viszont úgy tűnt, tovább marad, hiszen táskákkal érkezett.

Lilja annyira izgatottá vált, hogy alig mert előbújni a rejtekéből. De ez az izgatottság olyan jó érzés volt! Elviselte volna, ha ezzel telik el az egész napja. De ha nem akarta elszalasztani a játék lehetőségét, muszáj volt akcióba lépnie.

Titokban követte a fiút.

Megfigyelte, ahogy a környéken mászkál, ahogy a patakparton pihen, de akkor is követte, amikor bement a házba, és lesétált a pincelépcsőn. Úgy érezte, most felhívhatja magára a figyelmet. Amikor a fiú a pincefalon kereste a kapcsolót, összeszedte minden erejét, erősen koncentrált, rátette a kezét az ő kezére, és többször is félrevezette, hogy véletlenül se találja meg. Lilja sem szerette a sötét pincét, mégis jót nevetett, amikor a fiú ijedten szaladt fel a lépcsőn.

A csíny után a konyhába sietett. Összegyűjtötte az utolsó csepp figyelmét is. Sikerült megszilárdítania az apró lábacskáját, és belelépett a lisztesbödönbe. Ezután ellebegett a lépcsőig, és a maradék erejéből egyetlen lisztes lábnyomot nyomott az egyik lépcsőfokra. Ekkor huhogást hallott a padlásról.

A bagoly visszatért. Akkor már két napja nem látta.

Lilja fellökte magát a levegőbe, és a magasból figyelte, ahogy a fiú felfedezte a lábnyomot. A fejét vakargatva, zavartan nézegette, és még a lent élő nénit is felrángatta, akit Lilja már sokszor viccelt meg ugyanígy. A kislány jót kuncogott az eseten, majd felment a padlásszobájába, és izgatottan elmesélt mindent a bagolynak.

A bagoly volt Lilja másik beszélgetőpartnere. Öreg madár lehetett, hiszen csontjai furcsa, zörgő zenét játszottak sovány testében, barna tollai pedig már csak ritkásan tapadtak fonnyadó bőréhez. Hatalmas, kerek szeme olyan volt, mint egy fényesre törölt, régi vitrin, ragyogása pedig elárulta, hogy sokat látott, és sokat tud a világról. Lilja és ő gyakran szavak nélkül is megértették egymást.

A bagoly nem ezen a padláson lakott. Gyakran töltötte az idejét a szúette gerendák közt, de még sok más padlást is látogatott.

Lilja lelkesen mesélt neki az új jövevényről, és most nem némán társalogtak, hanem a kislány tényleg hadarta a szavakat, a bagoly pedig időnként komótosan előredöntötte a fejét, mintha biccenteni akarna.

Este Lilja újra nehézkes koncentrálásba fogott, mire végre sikerült megszilárdítania a csuklóját és a kézfejét. Úgy gondolta, aznapra ez lesz az utolsó üzenet.

A játékokat még sok évtizeddel korábban hordták fel a padlásra. Lilja néha játszott is velük. Most azonban kiválasztotta a leghangosabbakat, és megtekerte rajtuk a fogantyúkat. Műanyag katonák kezdtek masírozni a korhadt padlódeszkákon, miközben összeütötték a merev kezükben tartott apró cintányérokat. Egy felhúzható ágyú ratatata-ratatata hangokat adott ki magából, majd egy balerina is forgásnak indult hamis csilingelés közepette. A bagoly huhogott egyet, jelezve a kislánynak, hogy nem tartja jó ötletnek az ilyesféle szórakozást, de Lilja ügyet sem vetett rá. Egészen addig húzogatta a játékokat, amíg a keze újra anyagtalanná nem vált.

Mert Lilja már nem élt.

Nagyon régóta nem volt életben, és az egykori testének körvonalait csak nehézségek árán tudta megszilárdítani. Most megint szétcsúszott, de mivel a csínyt már befejezte, nem igazán bánta.

A kislány éjszakája eleinte nyugodtan telt, aztán történt valami, ami még soha azelőtt. Lilja gondolatai közé egy rossz érzés furakodott, ő maga pedig ijedten, remegve kezdett körözni a padlásszobában. Hideget érzett. Már évtizedek, talán évszázadok óta nem érezte a hideget. A halála óta biztosan nem. Úgy szorította magához a halott Johanna babát, aki sajnos nem volt szent, mint máskor soha. Behúzódott a sarokba a bagoly mellé, és remegett. Még a bagoly sem mert mozdulni, hatalmas szemével csak meredt maga elé.

Lilja érezte, hogy valami elszabadult. Valami gonosz. Nagyon gonosz.




Véget ért A Hang első két fejezete.

A regény az első ifjúsági rémtörténetem, ami előreláthatólag decemberben jelenik meg és kerül a könyvesboltok polcaira.

A regény már előjegyezhető a Könyvmolyképző Kiadó oldalán, ha pedig kívánság- vagy várólistára tennétek a molyon, azt itt tehetitek meg.

A regényhez elkészült az első előzménynovellája, a Szellem a földben. Ha kíváncsiak vagytok, itt olvashatjátok el.




Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük